Eve Alexander

Csodálatos ősz van. Ok-tóber. Friss hideg, arcon vágó szabadság, tarkón csapó igazság. Az írás tükör. Egy nagyon hasznos eszköz, amelybe bárki belenézhet, mindig önmagát látja benne. Nézzünk bele együtt.

Rólam lehullt minden lepel. De még mindig...akadnak finom rétegek, amelyek magamba zárnak. Szokások. Komfort. Biztonságos élet. Óvszergumiba csomagolt ember. Akiben a g... benne marad. Beleszárad. Hiába hatol bele a világba, nemzeni képtelen. Olykor groteszk leszek és ízléstelen. Olykor meg másmilyen.

Egykor volt presztízsem, amely miatt felnéztek rám. Amely miatt úgy gondolták, vagyok valaki. Lehet, hogy voltam valaki. De nem a helyzetem miatt. Mióta megszűntem, mint menedzser, annyira már nem vagyok menő. Kár, hogy csak a fehér ingem miatt szerettek. Vagy a hatalmam miatt. Kár, de ezzel szembesülnöm kellett.

Nincsen pénzem sem. Inkább tartozásom. De meg fogok szabadulni tőle. Tudom, milyen költeni, és azt is, milyen törleszteni. Sőt, arra is rájöttem, hogy a monetáris világ a csőd szélén áll. Az egész világ adós. Önmagának tartozik. Mivel? Szeretettel, éber tudatossággal.

Nincsenek szüleim. Apám az alkoholra esküdött, lyukas gatyákban járt, borostásan. Olyan volt, aki mellé nem ülnél le a villamoson. Ugyanakkor a falu gyermeke volt, a szabadságé, alkalmazottként körülbelül három hónapot bírt ki életében. Életművész volt, de tudatlan. Ösztönös. Így is végezte. Elment gombászni az erdőbe. Nem jött vissza. Pár évig keresték, majd megtalálták a csontjait, és DNS-mintát vettek. Így derült ki, hogy elköltözött.
Anyám van, sőt, annyira van, hogy mellette nem is lehetek. Éveken át a pszichiátere voltam. Anyámként ritkán találkoztam vele.
Nincsen gyermekem. Gyermekem az egész világ, gyermekek az alkotások. Akkora egy szaporulat, hogy többet sajnos nem tudok vállalni.
Rokonok? Gyökerek? Bennem eresztett gyökeret a múlt. Táplál, éltet, különösebb szerepe nincsen. A rokonságnál fontosabb a szellemi rokonság. Így lett Ady a bátyám, és Osho az öregapám.
Nincsen párom, kapcsolatom. Kapcsolódásokban élek. Ez új dolog. Elegem lett az önfeladásból, az elvárásokból és a megszokásból. Szeretni keretek nélkül is lehet. A házasság egy üzleti szerződés, amely biztosítja, hogy együtt maradjanak a párok. Mi szükség erre?
Aki szeret, az ott van veled, az életedben, anélkül, hogy elnyomna téged, vagy biztosítékokat gyártana. Van, amíg érez, van, amíg van. Ami jön, fogadd, ami távozik, engedd. A tél sem fogja megkérdezni, hogy felkészültél-e a hidegre? Jönni fog, és beléd mártja jégszarvait. A nyár nem fog csakazértis maradni, mert neked szeptemberi Last Minute utad van a Balatonra. Ezek a dolgok nem így működnek.

Nullponton vagyok. Ez a legnagyobb lehetőségem, amióta megszülettem. Most újra csecsemő vagyok, tiszta, éber. Talán ezúttal sikerül megtartani, ami lényegem, s nem koptatja sem iskolapad a tudást, sem környezet, sem múlt, sem jövő. Felébredtem. Ráléphetek a tudatosság útjára. A tudatosság: éberség. Az éberség: meditatív kapcsolat önmagunkkal. Legbensőbb figyelem.

Az alvási szokásaim felborultak. Alszom, amikor kell, és ébredek, amikor elég. Eszem, amikor éhes vagyok, és abbahagyom, amikor elég. Az egyensúly pedig megtörténik. - ahogy Osho vallja. Az egyensúlyra nem lehet törekedni, mert az már nem egyensúly. A kötéltánc bámulatos, de mire van idő, mód mellette? Lehet élvezni az életet, miközben kínosan ügyelsz, hogy le ne pottyanj? Ez nem egyensúly. Ez egy igen-igen vékony sávba kényszerítés. Aki ezen jár élete végéig, az vajmi keveset tud az egyensúlyról.

A valódi egyensúly az önazonosság. Amikor vállaljuk az elrugaszkodással járó zuhanást. Az emberek nem mernek elugrani. Állnak a dobbantón, és rettegnek, hogy amibe ugranak, talán a halál. Pedig a spirituális dimenzióban nem létezik gravitáció. Spirális szintek, spirális mozgás van. Sokan pontok szeretnének maradni. Anélkül, hogy bejárnák saját spirális pályájukat. Inkább maradnak pontként, biztosan, megingathatatlanul, miközben azt hiszik, ez a teljesség. Az is, igen. A pont is teljes, a maga nemében. Valaminek a vége, a zárása, egyben kezdet is. A lehetőségek jele. Bármilyen vonalat húzhatunk belőle, akkor már nem pont lesz, hanem vonal. Tehát vannak a pontemberek és a vonalemberek. A vonalemberek (vízszintes értelemben) egy olyan tartományban mennek előre, amelyben pontosan önmaguktól (önpontjuktól) távolodnak, s egyre messzebb kerülnek. Függőlegesen ugyanez történik. Mászunk Isten felé, de mi magunk nem megyünk fel.
A spirál gyönyörű. Fel-le visz, fel-le kanyarog, hol ilyen, hol olyan arcot vág, de mindig fejlődsz, újnál újabb köröket hoz létre magod körül. Mindig újrakezdheted. És mindig jobban és jobban csinálhatod.