Adrenalin Flash

Megérkezünk a helyszínre, végre leszállunk a buszról, amin 4 órát zötykölődtünk. A fele társaság rágyújt, majd csomagjainkkal megkörnyékezzük a sportcsarnokot vagy művházat, ahol szerepelni fogunk. Hiszen ezért jöttünk. Ezért, hogy két órára színpadra fessük az illúziót, és csodát hintsünk el a parketten. Először szemezünk az üres nézőtérrel, ahol hamarosan emberek százai fognak tapsolni. A szűz terem, a csend, áhítattal teli. Megnézzük a világítást, beszívjuk a hely szellemét. Ezután megismerkedünk az öltözővel. Keressük a konnektort a hajvasalóhoz. Leülünk, kezdődik bennünk az ismerős érzés: átvarázsoljuk magunkat igazi magunkká. A gála megkezdése előtt tíz perccel, a színfalak mögött már izgalomszag és bohémság vesz körül. Érezzük a még láthatatlan közönség visszafojtott lélegzetét. Pár arcot megpillantunk a függönyök résein keresztül. Mindjárt kezdünk. Felállunk két sorba az ünnepi, nyitó számhoz, még ökörködünk, a sarokban a kenguru megmoccan, a majom megrázza ketrecét. Indul a zene, sötét van. Függöny gördül, mi masírozunk egymás után, félénk, barátkozó pillantásokat vetünk az aznapi közönségünk felé. Már érezzük, milyenek lesznek. Megismerkedtünk.
Aztán vissza a színfalak mögé. Most már megkezdi munkáját az adrenalin. Belenézünk a tükörbe, utolsókat húzunk a sminken, elégedettek vagyunk. Nemsokára mi következünk. Még nevetünk az öltözőben, majd elkezdjük a bemelegítést. Dobog a szív, mélyeket sóhajtok. Felkonferálnak. Édes, émelyítő érzésem van. Sötét, mély csend vesz körül, és tudom, hogy minden rendben lesz. Mosolygok. Felvesszük a kezdőpózt, és meghallom a zenénket. Megtörik a csend, az adrenalin egy utolsó lökéssel ránt lüktetésbe, és minden energiánkat megosztjuk környezetünkkel. Lépés lépést követ, egyik rész a másik után, belülről hallgatom a tapsot, belülről látom, amit csinálok.
Hirtelen jön el a befejezés, amikor újra felnyílik a szemünk, mint akik mély álomból ébredtek rá, hol is vannak valójában.
Még izzadó tenyérrel kapaszkodunk össze a meghajlásra, és elhagyva a porondot, tör ki belőlünk a már jól ismert szomjúság, a lihegő levegővétel, az eszmélés, hogy van egy testünk. Az adrenalin távozott, kissé aléltan ülünk a padra az öltözőben. Mintha valami elveszett volna, mert kiadtuk, odaadtuk, s most akkor mit csináljunk?
A műsor megy tovább, a számok zajlanak, az állatidomár fújtatva jön le a színpadról, a bohócok sminkelnek, az artista lihegve fut öltözni a következő részhez. A harisnya felszalad, bazdmegolás, valakire rájön a szapora, rohan a wc-be, egy fellépő uszkár a kajás táskánkba szagol. Jót beszélgetünk, elégedettek vagyunk, magunkkal, a közönségünkkel, felnyitunk egy üveg bort, már csak a finálé van hátra, ahol újra megjelenünk. Újra megnézzük a sminket, elszívunk egy cigit, és ismét a függöny mögött várjuk, hogy felkonferáljanak minket a meghajláshoz és az ünnepélyes záráshoz.
Felcsendül a karácsonyi zene, a kisgyerekek arcára kiül a csoda, ez az, ami újra feltölt minket is. Ez az, amiért itt voltunk, ez az, amiért éveken át kitartottunk amellett, amit szeretünk.
És a busz visszaindul velünk...hogy aztán újra elvigyen minket és a következő közönséget is egy kollektív mesevilágba. És minden kezdődik elölről. Megismerkedés, adrenalin flash, szereplés, összeomlás, újravirulás, elégedettség, visszaút. És megint...