Antinosztalgia

Ennél távolabb nem is lehetnél tőlem.
Mégis, tegnap éjjel megint rám rontottál.
Már délután elkezdted a kopogást a monitoron.
Olyan közelinek érzékeltem jól ismert gesztusaid,
mintha még élnél.
De nem élsz.
Nem élhetsz!
Már százszor megöltelek!
Elengedtelek, megbocsátottalak, feldolgoztalak.
Haragod, undorító viselkedésed tart még itt bennem.
Nem akarok semmit sem folytatni. Gondolni sem rád.
Csak idegesítesz. Manipulálsz.
Nem akarlak bántani. Szeretni akarlak magamban,
és örökre bekussolni az ügyről.
Különben meg - semmi közöd hozzám.
Tudjuk, amit tudunk, meglett, ami kellett.
Engedj, engedj, engedj.
Lemondtam arról a városról.
Te se gyere ide.
De ezt a köztünk feszülő dolgot. Ezt igazán jóvá tehetnéd
azzal, hogy történetesen félreteszed az egódat.
És békében éljük külön ihletett napjainkat.
Nem óhajtok elfojtott bűntudatod lenni.
Nem akarok késői belátásod sem lenni.
Nem, rám ne gondolj, amikor utolsót
nyikkansz a porban, mert valaki, esetleg te magad
helyreállítja a világ rendjét azzal, hogy
fizikailag megszüntet.
Nem akarok beállni a többi áldozatod sorába.
Egyszerűen nem akarlak ismerni.
Nem akarok közös ismerősöket sem.
Múltkor is belebotlottam egybe.
Majdnem lehánytam.
Nem, nem, nem.
Nem akarok úgy verset írni, hogy eszembe juss,
jé, ez neked biztosan tetszene. Nem kell az a cinkos mosolyod
a boroshordó mellől. Nem kell a tudat, hogy
mindent tudok.
Vannak dolgok, amiket nem érdemeltem meg.
De te imádod a szadistát játszani.
Akkor is, ha senki sem élvezi, még te sem.
Szűnj meg emberhez méltón.
Ne, ne legyél teliholdkor velem.
Soha többé. Engedd nélküled élvezni.
Így már nem lehet enyém ez se. Elvetted.
Bárcsak lenne szívem kihajítani a könyveidet.
De könyvet elvből sem dobok ki, adok el, vagy tovább.
A művészeted különben sem tehet arról,
amilyen ember vagy.
Mit szeretek benned? Mégis mit?

Engedj felejtenem.