Pánikroham

Gyolcsba tekert testemet kicsomagolja a vágy
s balzsamos ujjperceimmel ajtót nyitok.
Felhorkant csendjéből minden tárgy,
tűsarkon táncol a féltett titok.

Kopog a parketten megannyi múzsa,
meghalt vagy kárhozott szeretők.
Hiába nyeled a bocsánat ostyát,
torkodban eltörik a halleluja.

Csak tiporsz, mint skarabeuszokon, az emlékeken,
mik bőröd alatt fúrnak utat
vagy mulatsz a tobzódó vendégeken,
mikor pezsgőt durrant a hangulat.

Medúza-mozgással hajtják feléd vizenyős testüket
a meghalt vagy kárhozott szeretők.
Hiába húzod be balzsamos ujjperceid,
csak jönnek tovább, mint síneken a süket.

Felhorkant csendjéből a csap,
csöpögni kezd minden elzárt pillanat,
omlásnak indul a lét, s a hulló vakolat
sarokból sír. Az elmúlás mulat.

Szúnyog vakarja hátát, dézsmálja éjszakámat,
mint meghalt, vagy kárhozott szeretők.
Magány korbácsol, kéjkovács hevít,
versem feszítem pajzsként a szívhalálnak.

De semmi sem segít.