Néha a maradáshoz nagyobb erő kell, mint az elinduláshoz. A külföldi lét megadja a lét, de ennek a lének tétje van: csak elképzelhetem, hogyan él tovább itt minden nélkülem: a kutya, miután megnyírták, keres-e vajon a labdával a szájában? A macska éjjelente ki mellé kuporodik? A barátok csendje, ahogy a fényképeket nézegetik rám mutatva: ő elment. Ő elment és nincs itt. És ők is elmentek valahova a múlttá lett jelenbe. Valahova az emlékeimbe, vagy a chatbe az arckönyvben, ahol a másfél centis profilfotó válaszolgat egyhangúan, mindig ugyanolyan képet vágva.
Nem lehet megmutatni, átmenteni a kedvenc utcádat, kávézódat, a kinti szokásrendszeredet Budapestre. Így kialakul egy itthagyott és egy felvett új én, ami nem passzol se ide, se oda. Tudathasadás szerű a bevándorló élet. Tele van kihívással és örömökkel, de ezeket nem tudod megmutatni az itthoniaknak, mert nem velük, hanem új, kinti kollégákkal, ismerősökkel beszéled meg egy sör mellett ezeket. Pedig néha milyen jó is lenne egy romkocsmában ülve magyarul hangoskodni, lelkesedni és szeretni.
Szóval: menni annak, aki önmagát keresi - mert garantáltan megtalálja,
és maradni annak, aki szeretne jobb, minőségibb emocionális körülményeket.
A lét meg majd valahogyan megszüli a lét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése