Csütörtök reggel. Komor felhők gyülekezete, semmi jel nem utal arra, hogy ma is ki fog világosodni. És a szél a fákat táncoltatja. Beszélgetek vele. Ülünk az ágy szélén, mint mindig, amikor beszélgetünk. Régóta gondolkodtam azon, hova máshova lehetne még ülnünk, hogy ne mindig ugyanott. Ma a fürdőszobában kötöttünk ki. Én a kádba feküdtem ruhástól, ő meg a kád szélére ült.
Sírt.
Eddig olyan hasonlóak voltunk. Szinte mindenben egyezett a véleményünk. Ezért nagy vitákra nem is lehetett számítani köztünk. Úgy látszik, ennek is eljött az ideje. Nem veszekedésre gondolok, hanem szellemi pingpongra. Eddig hiányzott ez. Most hiányzik más.
Most vannak dolgok, amikről annyira másképp gondolkodunk, hogy már-már kizárja a további együttlét bármilyen formáját. Olyan ponton hasadtunk ketté, ahol a törést szinte lehetetlen áthidalni. Persze, rakhatunk bele sínt, hátha összeforr, de a csont többé nem lesz egyenes, megváltozik, deformálódik.
Rakhatunk rá még gipszet is. Telefirkálhatjuk anekdotákkal.
Csak ha le kell venni, akkor újra meg kell tanulnunk járni. Mindaddig viszketni fog, kellemetlen lesz, levegőtlen, és önkorlátozó. De utána! Minden megtalálja a maga helyét. Az élet önelrendező, konstruktív.
Szeretem. Szeret. Szeretünk.
Ő nem tudja feladni magát, mert belehal. Én feladom magam érte, és belehalok. Mégis: így leszek önmagam. Ha valamibe érdemes, akkor ebbe. Nem másba.
Persze van bennem bizalom, hogy azért mégse kell ebbe belehalni. Csak innen nézve halálos. A haláltól nézve egészen életszerű. Egy nagyobb nézőpont váltással kicselezhető az akadály. Rugalmas és hajlékony vagyok. De csak magamhoz alkalmazkodom. Nem azért csinálok bármit, hogy neki jó legyen, végső soron magamért adom fel magam. Magamért hajtom le fejem. Magamért nézek félre afölött, hogy szabadsága elevenembe tipor. Önvédelemből.
Az érték, amit együtt képezünk, nem veszhet el. Nem húzhatjuk le a vécén, csak mert egymásnak ütköztünk. Nem szeretkezünk már.
Kívánom, a magam ízlése szerint, de ő már nem az én ízlésem. Kiderült, hogy az ő lelke nincsen ott a szexben. Akkor most mit kívánjak rajta? Csontokat, húst, beleket? Nem. Az nekem kevés. Lehet, hogy nem is akarja feltárni a lelkét. Lehet, hogy semmi közöm hozzá. Hiszen a lelke senkié sem. Még az övé sem. Ezt mondja.
Hallgatok.
Éjszaka megint démonok gyűltek fölém. Egy óriási démon-team üldöz. Akik mind azon tevékenykednek, hogy megtörjenek, hogy eszem vegyék. Egy egész démon-menedzsment dolgozik felettem. Nem hagynak aludni. Kicserélik a gondolataimat, a képeimet, pl. olyan jpg. fájlokat töltenek fel a fejembe, amelyektől egyből felgyullad a tűzfal: bőgök, és rázkódom, mint egy epilepsziás. Hát rájöttem, hogy a fény legyőzheti őket. Úgyhogy szóltam a fény-menedzsmentnek. Átvilágítást kértem.
Egyedül? Megint egyedül maradok?
Nem, nem leszek egyedül. Hisz mindenkivel vagyok.
Na jó, de...
Nekem ez kicsit felszínes. Szeretem a súlyos dolgokat. A mélyvizet szeretem. Abban lehet úszni. Persze, ott van a belefulladás, a fuldoklás veszélye. De hogyan fulladnék bele, ha biztos az úszástudásom? Mi?!Cápák?! A cápával szembenézek. S a cápa is csak a vérszagra jön. Majd korallnak tettetem magam:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése