A breaktánccal elég kora fiatalon ismerkedtem meg. 10 éves körül voltam, alsó tagozatos a sportosztályban. Valamelyik tévécsatornán láttam meg, és azonnal utánozni akartam, azzal a jelszóval, hogy: "Ez könnyű!"
Pár perc múlva csalódnom kellett. Estem-keltem, többnyire, de azért be kell valljam, volt, ami elsőre sikerült, megközelítőleg. Olyanokra gondolok, hogy soha nem kellett megtanulnom fejen állni, és sikeresen imbolyogtam a kezemen is. Persze ez még közelében sem volt annak, ami a break, de alapnak nem volt rossz. Megkérdeztem másnap a tornatanárnőt, hol lehet breakelni. Válasz: (kisváros) "Sehol. Különben is: ehhez nagyon sok erő kell."
Mintha azt akarta volna mondani, hogy: "Esélyed sincs."
Hát jó, napoltam a témát, aztán időközben megtanultam esni. Elugrottam, és estem. Elugrottam, és estem. Álltam, és mindenkit halálra rémisztve összecsuklottam, halottnak tettetve magam. Sohasem fájt. Sohasem ütöttem meg magam. Igazán sohasem sérültem meg, semmiben, csak biciklizés során párszor.
Aztán eljött a nap. Bevonzottam, ahogy kellett. 17 évesen a középsuliban egy olyan osztálytárssal ajándékozott meg az ég, aki pár hónapja elkezdett breakelni.
Extrém-mély barátság alakult ki köztünk, amit egy héthónapos szerelmi viszony előzött meg. Aztán minden jött vele: először is normális lettem. Azelőtt nem találtam fel magam, ez végre lekötött, célokat adott. Azelőtt csak írtam, mindenféle kétes szerelmi dolgaim voltak, ide-oda vergődtem.
De innentől kezdve megcsapott a felnőttség szele. Ami természetesen jókora berúgásokkal, beszívásokkal, de mély, filozófiai eszmecserékkel kezdődött. Magamba szívtam a fekete kultúra javarészét. Sokat tanultam belőle:
1. Hogyan éljük túl a számkivetettséget?
2. Mi a testvériség, a tisztelet és a béke?
3. Az ember mindenre képes, ha hisz, nincsen lehetetlen.
Ezek a főbb pontok. Persze, nem csak szavak. Volt tartalmuk. A breakesek között jól éreztem magam. Megbecsültük egymást. Mindenki kezet nyújtott. Mindenki különlegesnek számított. Én adtam egy slukkot a cigimből, ő adott egy korty piát. Én adtam egy szendvicset, ő adott egy linóleum darabot, amin meghúzhattam magam éjszakára, kint a nyári ég alatt, buli, verseny után, míg a hajnali vonatot vártuk.
Bejárhattam az egész országot. Bárhol szállást kaptam. Mindenhol laktak breakesek. Mások voltunk, és kibaszott büszkék.
A tánc. A placc. Az egyik legjobb rész maga a bemelegítés. Amikor először teszem le a kezem a parkettára, a kőre, mikor, mire. Akkor szerződést kötök a talajjal. Megkérem, hogy vigyázzon rám, és akkor én olyat teszek vele, amit bármelyik szűzlány szívesen megkóstolna. :)
Egyébként nem voltam még szűzlánnyal. Azt hiszem, nem is vagyok erre alkalmas. Pont az ártatlanság az, amivel ki lehet kergetni a világból.
Szóval a placc az olyan, mint egy megszentelt felület. Néha-néha odabasz azért, hogy figyeljek már a görbe lábamra, mert egy görbe láb egyenlő lehet adott lendületfaktornál egy alapos agyrázkódással. Egyszer kihánytam emiatt a tarhonyát. Azóta nem eszek tarhonyát.
De ha figyelek, ha szépen, koncentráltan dolgozom a testemmel, akkor a placc is kedves lesz hozzám.
Rendesen beleragadtam az undergroundba. Először a breaktánc alapjai izgattak, aztán lassan-lassan fejlődni kezdett az izomzatom, egyébként ez a legnehezebb rész. 4-5 év után testileg már mindenre képes voltam, csak technikailag kellett megbarátkozni a különböző elemekkel. A technika a breakben tulajdonképpen fizika. Ha megvan a testi erő, akkor bármit meg lehet tanulni. Ráérzés, meglátás kérdése, hogy mennyire gyorsan.
El sem lehet mondani, mekkora élmény, amikor egy év gyakorlás után, valamely elem bekattan. És magától visz a lendület, vagy épp megáll az idő. Csak foltokat látsz magad körül, tapsot, ujjongást, és még mindig tart, és még mindig, és lemoshatatlan vigyorral kelsz fel a végén a trükkből. Ennél nagyobb eufóriát nem éreztem még életemben. Sem a szerelemben, sem más alkotási folyamat közben. Itt minden együtt van: a test, a lélek, a szellem, és a társak, az azonnali visszajelzés (amennyiben van néző), (és legtöbbször van).
A tanárnak igaza volt. Ehhez tényleg nagyon sok erő kell. Nem kiváltképp testi. De aki ezt végigcsinálja, az nyugodtan bevonulhat tengerészgyalogosnak, vagy shaolin papnak. Fontos, hogy legyen mögötte egy olyan emberi dac, fricska, vagy büszkeség, ami átlendít a holtpontokon. Legyen mögötte ott az utca. A hidegség. A kíméletlenség. A szigor. Az önfegyelem. A harcos lelkület. Az ínség bizonyos fajtái, a fantázia, a komfort nélküliség. És még valami: a szeretet, az alázat. Akiben nincsen alázat, az összetöri magát.
Itt gyakran megesik, hogy por kerül az arcba és mocskos lesz a kéz, és aszfaltszagú a haj. És gyakran mosakodni sem lehet rendesen az edzések után. A fájdalom is közeli ismerőssé válik. Hátfájás, derékfájás, beütés, foltok, monokli, rándulás, ficam, szúrás, zsibbadás, ez, az. De cserébe ott van a rengeteg ismerős arc, akikkel össze lehet mosolyogni évek múltán is, még mindig ott vannak, ott a tested, amelynek minden része kidolgozott, megfaragott remekmű, és ott vagy benne Te, aki tudod, hogy nem létezik lehetetlen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése