A zene minden

Mindig törekedtem arra, hogy ne legyek egysíkú. Vagyis nem kellett törekednem rá, mert magától adódott. Ám ezt sokan nem tudták helyén kezelni. A zenében mindenevő vagyok. Bocsánat, nem mindenevő, inkább mindenből minőségevő. Szóval a listám nagyon hosszú lenne, kiket szeretek-nagy általánosságban nem a mainstreamhez húzok, ami minőségi szempontból ugyebár nem követel magyarázatot. Bár helyenként a mainstream is belefér-akkor, ha az előadó személyisége olyan, hogy nem fér meg az undergroundon belül. Mert akkora erővel, karizmával hozza a formát, hogy mindenkinek látnia kell. Ilyen populáris egység számomra Ákos és a Bonanza, Madonna, Billy Idol, Tanita Tikaram, Faithless, stb. Ők régiek, manapság Rihanna az, aki említésre méltó. Ám ezeket csakis akkor hallgatom, ha felszínes tevékenységbe kezdek. Mert ez a felszín marad akkor is, ha Madonna hátraszaltóban fejberúgja Rihannát.

Mi van a mélyben...hát Ghymes, Lisa Gerrard aki közreműködött a Dead Can Dance-ben, aztán húúú Pulp, Muse (aki mára populárissá vált), Eazy-E, Onyx, Method Man, Parov Stelar, Air, Emma Shaplin, Kd Lang, Sinead O'Connor, és még sokan. Aztán ott a komolyzene, Beethoven és a Carmina Burana Carl Orffosan, időnként Chopin spansággal. És lehetne még beljebb és beljebb kúszni. Szeretem a világzenét, mit értek ez alatt:
különböző kultúrhangulatokat. Ugye a fado-t a portugáloknál. Az arab misztikumot. Az olasz szentimentalitást. A keleti derűs szatorit. A magyar gyökereket. :///

Mindent szeretek, ami érték. Mitől érték? Mindig korszerű, mindig aktuális, őserővel robban, és van benne valami fricska, művészi fordulatosság, inspirációs faktor.

Leginkább monumentalistának mondhatnám magamat zenei és egyéb szempontok alapján. Monumentális célok, monumentális emberek barátsága, monumentális szerelmek, monumentális súlyok és kihívások.
Végletek. Abszurditás. Groteszk.

Azt hiszem, ha meghalna a zene, nekem is végem lenne. Minden alkalomhoz illő zeném van, minden hangulatomhoz más és más stílus. Mert a zene az kell.