Freeee....!

Volt egy nap. Voltam én. Voltak mások. Kimondtam. Megtettem. Élem.
Most már ennek, ezért, nem megkerülve, benne, egészen, teljesen.
Megszűnt a féregélet. Mondhat bármit a józan ész. Úgyis csak arra való, hogy legyen, ami elnyomja azt az erőt, azt a belső tudást, ami magától gerjeszti az életet. Amitől élünk. Amire születtünk.

Volt egy nap. Voltam én. Voltak mások. Kimondtam. Megtettem. Élem.
Amit csinálok, ezentúl, magamnak, magamból, hogy hozzá tehessek a világhoz, ami körülvesz.
Nem veszek el többé. Nem veszek el. Adok.

Volt egy nap...amikor végre összegyűlt bennem mindaz a bizonyosság, amely a lépéshez kellett.
Annyi éve vártam már ezt. Nem mástól, magamtól. Nem kintről, hanem bentről. A hívó hangot, amely magamhoz szólít. Tükörreflex. Fény. Erő.

Mondhatnám, a bőrömet viszem vásárra. De ki tudja azt megjósolni, vajon, ha úgy maradok, ahogy voltam, akkor meddig élek, és milyen minőségben? Az már soha nem derül ki, mert soha többé nem adom el a tehetségem, az álmaim és a lelkem. Akkor inkább a halál. Hisz, ha nem magamat élem, akkor kit? És minek?

Volt az a nap. Egy vasárnap délután. Táncoltam. Az edzőterembe rekedt levegő: mindaz a kilélegzés, amire már nincsen szükségem, amit el kell engednem, miután magamon végig futtattam. És a csend volt az a hang, ami hívott. A saját csendem, békém, bizonyosságom. Így ébredek fel napról-napra, egyre tágul a horizont, egyre többet látok abból, ami vagyok. Egyre több közöm van az élethez. Nyílik a csillagszféra.