Hétköznapi függőségeink

A függőséget, mint olyat, régóta kutatom a dohányzás jegyében. A legtöbben a megvonásra esküsznek. Minden ilyen alanynál észrevettem valamilyen pótcselekvést: slusszkulcsforgatás, sörösüvegcimke-tépkedés, hajcsavargatás. Mondjuk, ezek egészségesebbek, mégis tudat alatt valaminek a hiányát jelzik. Mások a fokozatosságra teszik a voksot. Utóbbit támogattam mindig is, de az sem vált be. Azon voltam, hogyan lehetne egyszerre jó is és leszokás is. :)
Életmódváltás, életmódváltás, életmódváltás. Behelyettesítés. Itt már közelebb jártam a megoldáshoz, csak arra nem gondoltam, hogy az életmódváltáshoz észjárásváltozás is kell. Csakhogy az nem olyan egyszerű, és nem máról-holnapra történik meg. És nem kívülről, hanem belülről érdemes kezdeni.

Egy ideig szenvedtem attól, hogy félelmeim támadtak. Meghalok tüdőrákban. Megfulladok. Nem tudok sportolni. Infarktust kapok. Ue. az italozással kapcsolatban is. Túl vadul élek. Nem lesz ennek jó vége. Ekkor már tudtam, hogy míg az egyik ember dohányozva ünnepli a századik életévét, addig a másik negyvenévesen távozik. Persze test és test között is van különbség, de a testi bajokat is alapvetően lelki gócoknak tulajdonítom. Az is szöget ütött a fejembe, hogy anno a mozitól a tévéműsorokig, mindenhol dohányoztak az emberek. És nem ilyen-olyan füstszűrős cigarettát szívtak, hanem mezítlábast. Mégsem halt meg több ember (akár passzív dohányosként) bizonyítottan a cigaretta miatt, mint ma, amikor már csak szigorúan elszeparáltan lehet dohányozni.

Tudtam, hogy ennek is, mint sok mindennek fejben kell eldőlnie. Így hát kijelentettem:
nem vagyok hajlandó akarattal, kínlódva, kudarcra ítélve küzdeni a cigi ellen. Az ügy más megoldást igényel. Először is: nem küzdök ellene, mert ezzel még nagyobb energiát adok neki. Másodszor: nem tömöm tele az agyamat a dobozon feltüntetett félelmekkel. Cigarettázom, mert jólesik. Annyi bort, sört fogyasztok, amennyi jólesik. Rövidet például nagyon ritkán iszom, mert általában nem esik jól. Pedig régen....És itt jön képbe az ízlés. Ahogyan belülről változunk, az magával hoz ízlésbeli változásokat is.

Nagy csoki és gumicukorzabáló voltam valaha. Édes borok. Édes likőrök. Ahogy ráeszméltem a mértéktelen cukorfogyasztás lelki miértjeire, a lelkemmel dolgoztam ezen. Anyám egy cukorral itta a kávét, én kettővel. Ha véletlenül összecseréltük, fújogtam és elhúztam a számat. Ma cukor nélkül iszom a kávét, a teát, az eredendő ízük miatt. Az édes bor, a likőr ihatatlan számomra. Ha a kávémba cukor kerül, meg sem bírom inni. Mert a cukrot az életem más területein találtam meg.

Tavalyi felfedezésem a hús volt. Eljártam egy tudatosság fejlesztő csoportba, dolgoztunk magunkkal rengeteget. Sohasem voltam egy nagy húsfaló, de azért szívesen betoltam a rántott húst. Aztán, ahogy visszanézek, egyre inkább kerültem a sötét húsokat, marhát régóta nem ettem, a disznótól is egyes esetekben kirázott a hideg, a vadakról meg ne is beszéljünk. Most, a kreatív tudatosság műhely után pedig egyszerűen önmagától megszűnt a késztetés, hogy húst egyek. A csirkétől is örökre elbúcsúztam. A tojás még benne van a menümben, de, mivel fixa ideám az, hogy a tojás elvétele a tyúktól egy abortusznak minősül és magzatot eszek, ez sem fog sokáig kelleni, csak az átállás idejére.
Az agresszió, az indulatosság, lázadás helyére igyekszik a könnyedség, a nyugalom és a béke.

Így fogom letenni a cigit, ha valaha is leteszem, és az italok nagymértékű fogyasztása is elmarad, ha elmarad. Egyelőre hagyom, elfogadom magamat olyannak, amilyen vagyok, szeretem magam bagószagúan, szeretem magam pár sör után. De: érzem, hogy egy hétvégi kiadós piálás a barátokkal mennyi időt, energiát vesz el a valódi élettől, annak ellenére, hogy élményeket ad. Ezek olyan folyamatok, amelyek végül azt eredményezik, hogy az oda nem illő dolgok, szigorú önfejlesztés mellett, törvényszerűen kifordulnak az emberből.

Persze nem tudom, csak érzem, hogy ez lehetséges. Általában mindenképpen jót tesz, ha figyelünk a testünkre és arra, amit kíván. Mi az, ami egészséges ebből, mi az, ami egészségtelen, és minek a meglétére, illetve hiányára utalhat a lelkünkben.