Ha nincs miről írni

Voltak, vannak, lesznek olyan napok, amikor azt gondolom, hogy nincs miről írnom. Mint ma is. Holott az ember arról is tud írni, hogy nincs miről írnia. Egyre inkább meggyőződéssé válik bennem, hogy aki valaha is írásra, újságírásra adja a fejét, annak rutinból is tudnia kell írni minden egyes nap, ha nem is remekművet, ha kínszenvedés árán is, de ÍRNIA kell. És menni is fog. Ez egyébként igaz bármelyik szakterületre, de most maradjunk a művészetnél. Az írót ne mindig úgy képzeljük el, hogy az egyik mély áhítatból esik a másikba, miközben megfeledkezik mindenről. Az írónak ezek ünnepélyes, kivételes pillanatai, a többi pedig hétköznapi munka, már amennyiben hétköznapinak mondható a tevékenysége, de a nagyon mély látomások nem keletkeznek óráról-órára. Azokért meg kell dolgoznia. Vannak időszakai:

- A külső megfigyelésnek
- A megélésnek
- Az olvasásnak
- A befelé figyelésnek
- Az alkotómunkának
- És a látomásoknak.

A külső megfigyelésekhez tartozik, amikor felülök a metróra, sétálok a kutyával, bemegyek a városba valamit intézni, valahol várakozok, megnézek egy filmet, kiállítást, vásárt. Jellemzője, hogy egyedül követem el, de kifelé fordulok. Ha valakivel mégis összefutok ilyenkor, kiváló hallgatóságnak bizonyulok.

A megélést nem kell túlzottan bemutatni, de egy-két speciális jellemzője van: ott kezd el érdekelni, ahol mások abbahagyják. Mert ha nem nézem meg, mi van mögötte, akkor hogyan is adhatnék számot a teljes élményről? Iszunk? Igyunk, amíg bírunk. Táncolunk? Táncoljuk hólyagosra a talpainkat. Szeretünk? Őrületig szeressünk. Akkor is, ha mindenki más azt mondja, figyelj, ennek semmi értelme nincsen. Na, egy költőnél ekkor kap értelmet valami.

Aztán a költő belefárad. Még a boltig sincs kedve kimenni, átlépni a küszöböt. Olvasmányaihoz fordul, mert célja, vonzalma, érdeklődése sohasem szűnik meg a könyvek iránt. Tudásvágy bök a mellkasába. Engem pánik fog el, ha nincsen itthon olvasatlan könyvem (rendszerint mindig tartalékolok polcon is, gépen is, nehogy kifogyjak belőlük, igyekszem ötven-hatvan könyvvel magam előtt járni). Az író szavakkal táplálkozik. Képeket, eddigi tudást rendszerez, hasonlít, analizál, beleérez a karakterekbe. Duplán olvas: egyszer mint élvező, egyszer mint szakmai szem. Ezzel meg is érkezik önmagához, szép csendben, jó gyerek módjára elvan.

Zenét hallgat, meditál és/vagy önmagán dolgozik. Egy érzést, egy tulajdonságot, vagy a jövőt kémleli. Esetenként a múltat. Rendbe rakja a környezetét, pakolászik, selejtez. Egyeztet, analógiákat futtat, majd látomása születik, sejtése, ambíciója és alkotni kezd.

Ilyenkor előfordul, hogy a kívülálló számára őrültnek tűnik, mert a holt nyugodt személyből hirtelen tobzódó, világokat megváltani akaró, izgága, tűzben égő lázadó lesz, vagy sértésre ad okot, ha nem veszi fel a telefont, bepiál, vergődik, csúcson van, lezuhan, társaságra vágyik, de nincsen, akivel aktuális ügyét megoszthatná, vagy, ha lelkesen megosztja, egyszerűen furcsán néznek rá, mert senki sem tudja lekövetni, hogy ennek hány oldal könyvélmény, hány nap életélmény a forrása. Aztán megszületik a vers, a novella, bármi. Az író megnyugszik, a téma kifullad, vagy több altémára ágazik szét, és akkor jöhet az alkotóMUNKA, ami nem mindig egyenlő az áhítattal.

A vers általában nagyobb impulzusok intenzív kisülése, de ennek is vannak különböző hőfokai. A próza, vagy regényírás nevezhető egy igen-igen elnyújtott orgazmusnak. Amikor írom, azért nem adom fel, mert egy csomó jó részt megírtam már, és tudom, hogy folytatnom KELL. De már nem is az adott rész izgat, hanem, hogy eljussak a következőhöz, és aztán a következő után a végéhez. Amikor belemerülök, van, hogy napokig benne élek, és baj van, komoly baj, ha a városban támad elintéznivaló. Elfelejtek leszállni helyeken, otthon hagyok dolgokat, stb. Megfeszített koncentráció kell minden egyes úton való átkeléshez, intézkedéshez. Miért? Mert beszív magába a könyv napi nyolc óra írás után. Éjjel is ott van. Vagy mondatok között fetrengek, vagy vele álmodok. De aztán jön az a szituáció, hogy egy kávé, két kávé, reggel, még mindig az üres monitort bámulom, nekiállok takarítani inkább, majd visszakényszerítem magamat a gép elé, hogy akkor tessék írni. És gépelek. Szó szerint. Meg-megakadva, betűről-betűre vonszolom magamat. Aztán beindul. Beindul és nehéz abbahagyni, visszamenni abba a hétköznapba, amilyen nekem is van. Telefon, megyek állásinterjúra, vagy dolgoznom, főznöm kell, főzök, másnap vissza, ugyanoda, előlről kezdeni.
A villogó kurzor az egyik legrosszabb dolog tud lenni a világon. Máskor vakon gépelve rohanok előre. Még le se írtam az előző mondatot, újabb három van a fejemben. Míg kimegyek a vécére, féloldalnyi szöveget gondolok el magamban. Ilyenkor halogatom az evést, ivást, mindent.
A vers maga a tűz, a regény a tűz folyamatos fenntartása - a tüzelés.

Vannak olyan írásaim, amiket utólag fedezek fel a gépemen és nem tudom, hogy ki írta és mikor. Aztán rájövök, hogy én.

Másik eset, olvasom át a regényt, és nem találok benne egy részt, amire határozottan emlékszem, hogy megírtam. Kiderül, hogy csak álmodtam. Aztán persze utólag beleírom, hozzáírom.

Legutóbb megálmodtam a könyv borítóját. Reggel lerajzoltam.

Egyszer egy percre visszaaludtam, szundi opcióval a telefonon, és egy nyolc versszakos verset álmodtam. Még azon is erőlködtem, hogy valahogyan megjegyezzem, és többször felmondtam, ám, amint megszólalt a vekker, már csak az utolsó szavát bírtam elkapni, meg az élményt, hogy az agy mire képes bizonyos körülmények között.

Ezzel csak azt akartam mondani, hogy van miről írni. Mindig. A kurzor a dokumentum szívverése.