Függönyszám

A függöny bezárul

többé nem léphetsz a manézsra

lejárt a műsorszámod

más lett a szenzáció

Talán egy másik színpad

majd elbírja a te lelked

talán máskor és másképp

kellene szerepelned.

Kedvenc Mantra

Adrenalin Flash

Megérkezünk a helyszínre, végre leszállunk a buszról, amin 4 órát zötykölődtünk. A fele társaság rágyújt, majd csomagjainkkal megkörnyékezzük a sportcsarnokot vagy művházat, ahol szerepelni fogunk. Hiszen ezért jöttünk. Ezért, hogy két órára színpadra fessük az illúziót, és csodát hintsünk el a parketten. Először szemezünk az üres nézőtérrel, ahol hamarosan emberek százai fognak tapsolni. A szűz terem, a csend, áhítattal teli. Megnézzük a világítást, beszívjuk a hely szellemét. Ezután megismerkedünk az öltözővel. Keressük a konnektort a hajvasalóhoz. Leülünk, kezdődik bennünk az ismerős érzés: átvarázsoljuk magunkat igazi magunkká. A gála megkezdése előtt tíz perccel, a színfalak mögött már izgalomszag és bohémság vesz körül. Érezzük a még láthatatlan közönség visszafojtott lélegzetét. Pár arcot megpillantunk a függönyök résein keresztül. Mindjárt kezdünk. Felállunk két sorba az ünnepi, nyitó számhoz, még ökörködünk, a sarokban a kenguru megmoccan, a majom megrázza ketrecét. Indul a zene, sötét van. Függöny gördül, mi masírozunk egymás után, félénk, barátkozó pillantásokat vetünk az aznapi közönségünk felé. Már érezzük, milyenek lesznek. Megismerkedtünk.
Aztán vissza a színfalak mögé. Most már megkezdi munkáját az adrenalin. Belenézünk a tükörbe, utolsókat húzunk a sminken, elégedettek vagyunk. Nemsokára mi következünk. Még nevetünk az öltözőben, majd elkezdjük a bemelegítést. Dobog a szív, mélyeket sóhajtok. Felkonferálnak. Édes, émelyítő érzésem van. Sötét, mély csend vesz körül, és tudom, hogy minden rendben lesz. Mosolygok. Felvesszük a kezdőpózt, és meghallom a zenénket. Megtörik a csend, az adrenalin egy utolsó lökéssel ránt lüktetésbe, és minden energiánkat megosztjuk környezetünkkel. Lépés lépést követ, egyik rész a másik után, belülről hallgatom a tapsot, belülről látom, amit csinálok.
Hirtelen jön el a befejezés, amikor újra felnyílik a szemünk, mint akik mély álomból ébredtek rá, hol is vannak valójában.
Még izzadó tenyérrel kapaszkodunk össze a meghajlásra, és elhagyva a porondot, tör ki belőlünk a már jól ismert szomjúság, a lihegő levegővétel, az eszmélés, hogy van egy testünk. Az adrenalin távozott, kissé aléltan ülünk a padra az öltözőben. Mintha valami elveszett volna, mert kiadtuk, odaadtuk, s most akkor mit csináljunk?
A műsor megy tovább, a számok zajlanak, az állatidomár fújtatva jön le a színpadról, a bohócok sminkelnek, az artista lihegve fut öltözni a következő részhez. A harisnya felszalad, bazdmegolás, valakire rájön a szapora, rohan a wc-be, egy fellépő uszkár a kajás táskánkba szagol. Jót beszélgetünk, elégedettek vagyunk, magunkkal, a közönségünkkel, felnyitunk egy üveg bort, már csak a finálé van hátra, ahol újra megjelenünk. Újra megnézzük a sminket, elszívunk egy cigit, és ismét a függöny mögött várjuk, hogy felkonferáljanak minket a meghajláshoz és az ünnepélyes záráshoz.
Felcsendül a karácsonyi zene, a kisgyerekek arcára kiül a csoda, ez az, ami újra feltölt minket is. Ez az, amiért itt voltunk, ez az, amiért éveken át kitartottunk amellett, amit szeretünk.
És a busz visszaindul velünk...hogy aztán újra elvigyen minket és a következő közönséget is egy kollektív mesevilágba. És minden kezdődik elölről. Megismerkedés, adrenalin flash, szereplés, összeomlás, újravirulás, elégedettség, visszaút. És megint...

Mire vagy képes?

Ha valaki képes valamire, azt mindig megelőzi a kép, ami benne él. Kép-essé válik. Először el kell tudnunk kép-zelni pontról-pontra, amik lenni szeretnénk, minden kétség és bizonytalanság nélkül.
Mindenkinek adott a képzelet képessége, más nem is kell!
Ez az egy emberi adottság elég ahhoz, hogy azok legyünk, amik lehetünk.
Fontos az is, hogy amit magunkról vizualizálunk, azt el tudjuk hinni. Nem lesz nehéz, ha a kép önmagától születik meg bennünk. Magától értetődően, természetünknek megfelelően.
Figyelni kell a víziókra, amelyek nem véletlenül bukkannak fel az elménkben. S ha önmagunkat kezdjük élni, éberen, további dimenziók nyílnak meg, amelyek hozzásegítenek a többi lépéshez.
Csak elkezdeni lehetetlen olykor. Folytatni már egész élvezetes.

Lírai napi teendők

Ki kell teregetnem. Feketét mostam. Sok-sok fekete ruhadarab lóg így is az élet szárítókötelén.
###
El kell mosogatnom. Annyi edény, amibe éltető táplálék, falat és élvezet csurrant, most várja, hogy
mielőtt újratöltöm őket, kimossam belőlük az ételek emlékezetét. A közös percek emlékezetét. A családi emlékezetet. Az egyedüllét emlékezetét.
###
Felporszívózok. A csőbe szippantom  rengeteg megélésem. Amikor átöleltél, és véletlen hajszálakat sodortál szőnyegemre. Vagy a macskámat dögönyöztem. Valahol minden hulladék egy-egy mikroélmény járulékos anyaga.
###
Fodrászhoz megyek. Hajamat visszanyírják, akár az emlékeket. Otthagyom mindet az üzletben, ami másfél hónapja rámnőtt. Nem kell. A fölöslegest hagyjuk el valahol mindig. Hiszen a növekedés, az élet, minden pillanatban körülvesz, körülragyog. Nem kell gyűjtögetni.
###
Megnézek egy táncos anyagot. Inspiráció gyanánt. Ahogy dúl-fúl a test, és mindent egységbe ránt.
###
Fürdök, és feloldódom. A víz az oldás, a relax. Aztán kereket oldok, de azt nem a fürdőkádban.
###
Irány az edzés, ahol átélhetem magam. Milyen érzés zuhanni, vagy érkezni, ahogyan. Milyen a csend, amikor csoda száll ki a testre, és milyen a lélek, amikor robban az ütemekre.
###
Jóleső fáradtsággal érkezek majd haza, de lehet, hogy nem is ide, hanem máshovahaza. Hiszen a péntek az olyan este, amikor bármi lehet, talán a waste veszte. Úgyhogy a szombati napra már minden pénteki múlttól megszabadulva kelek, súlyaim el-elhagyom, álmom elárverezem.

Magamévá tettem magam

Te nem akarsz engem, te már a másé

papírmaséba gyúrt ajándék Gésa

voltál nekem, 

vodkától fűtött Valaki Mása

kényelmednek s nem képzeletednek

szárnyalása.

Én már mindenkiévé váltam,

és vagyok a Senki szerelme,

mert örökre elloptál mindenkiből,

aki életem társa lehetne,

mert már el nem érhet ott 

bent a magtárban senki,

csak magamé lettem, s baszok a másé lenni.

Panelprogram

Lebontották az állványokat. A falak vörösre festve,

a kopott szürke letűnt.

Új bejárat épült, új korlát is van a lépcsőn,

még zörögnek kicsit, míg a szemetet elpakolásszák,

és elviszik múltjaink színtelen realitását.

Mialatt zúztak, s fejembe fúrtak,

és a macskám is naphosszat bujkált,

azt hittem, sosem lesz vége,

hogy örökké itt zakatolnak.

De most új ablakom van, azon át látom

a jövőt,

pontosan záródik, nyílik,

s nem huzatos, mint azelőtt.