Álom

Talán fontos megemlítenem előzményként a filmet, amit láttam, ez nem más, mint Jodie Foster főszereplésével A másik én című thriller. Itt a nyitó keret az, hogy a Central Parkban megtámadják őt, meg a barátját. Brutálisan megverik őket, és a csaj 3 hét múlva tér magához a kórházban, amikor a barátját (esküvő előtt álltak) már el is temették. Nem is tudom, egy ilyenen hogyan lehet továbblépni. Na de elég ennyi a filmről.

Az én Drágám az álmomban halálos beteg volt. Tudtuk, hogy másnap meghal. Arra nem emlékszem, hogy miben szenvedett konkrétan. Csak azt tudom, hogy utolsó napján nálam volt, nálam aludt. Valami filmen szórakoztunk, az ágyban fekve, az utolsó együtt töltött pillanatokat élve ki, nem hagytuk, hogy a szomorúság vegye át az uralmat. Megölelt, megöleltem, minden úgy volt, ahogy eddig is. Közben a mélyben mindketten tudtuk, hogy reggelre ő már nem lesz itt. Ezért, mikor már elalváshoz készültünk, elköszöntem tőle, és félrehúzódtam, teret hagyva neki a távozáshoz, hiszen az magánügy. És tudtam, ő is így szeretné.
Reggel lett. Nem volt mellettem az ágyban.
Most jön a horror. Egy ajándékdoboz féleségbe, ami kb. 10x10 centi volt csomagolta magát. Hogy hogyan? Azt csak a fantázia tudja. Nézegettem, felismertem benne egy-két tagját, de mindene össze volt zsugorodva. A doboz mellett egy üzenet, hogy: kérlek, juttasd ezt el a szüleimhez.
Aztán már vettem is a fekete inget a fekete gatyát a fekete cipőt a fekete lelkemet, és felkészültem a gyászra, vittem a dobozt.

Ekkor felébredtem, végigfolyt az arcomon a könnyem. És boldog voltam, hogy bár nem velem, de él a Drága, nem mellettem, de valahol él, és nem úgy, de szeret, és hogy ez a fajta elengedés (a szakításunk) semmi, ahhoz képest, mintha  többé nem létezne.

Ugyanakkor az álmom azt is kifejezte, hogy most engedtem el igazán. A lelkem legmélyebb rétegeiből is, a tudattalanból is kitéptem. S most, szabad emberként szabad embert szerethetek benne.