Hajthatatlan hajtás

Mindenkit hajt valami. Vagy valaki. Kevesen vannak, akiket önmaguk hajt. Többségben azok, akiket mások hajtanak. Közben persze a legtöbben meg vannak győződve arról, hogy maguktól teszik, amit tesznek. Látom magam előtt a reggeli utcaképet, amikor az aktatáskák és retikülök csak úgy himbálóznak a kézben, egy irányba haladva, mint a robotok, vagy egy megbabonázott szekta tagjai. 

Aluljárón le, aluljárón fel, zero lelkesedés az arcokon. 

Valóban ennyi az életünk?

Fásult képpel ballagni a hivatalba, az üzletbe, a gyárba? 

Mindenki másnak hasznot hajtva, hogy hozzátegyem, nagy részében nem magyar cégeknek, feláldozva akár családot is a karrierért? 

Mit gondolok a karrierről?

Amíg másoktól függ, addig nem karrier, és nem is siker. A karrier, a szolgaságunk mércéje. Mennyiben vagyunk hajlandóak másokat szolgálni, valódi önmagunk háttérbe szorításával?

A karrier egy mese, egy drog, amivel belövik az alkalmazottat, hogy legyen miért elhagynia a saját elképzeléseit. 

A karrier fogalma ebből a nézőpontból inkább egy független személyként létrehozott önrobbanás.

Önrobbanás?

Önteljesítés.

Nem, nem, nem arról van szó, ki, milyen hasznot hajt másoknak. Hanem arról: ki, milyen hasznot hajt saját magának, hozzáteszem, saját magából. 

Na, ez már karrier.