Kultklip

Lehet, hogy a magyarázat kissé furcsa, lehet, hogy a problémámnak nem is ez a kulcsa...
Még valamikor a 90-es évek végén lehetett, hogy kijött ez a Fila Rap Jam, asszem a 2.válogatás, amelyiket az akkori spanommal rongyosra hallgattunk, betéve tudtunk, és mindenhova magunkkal vittük. Ha volt egy magnónk, akkor betoltuk a kazettát, és irány a street, meg Balaton.
Család?
Hát igen. Az valahol elveszett. Csonkaság volt mindenütt, de aki a hiphopnak élt, annak mindenben része volt, és a nélkülözés mellett mindig jutott egy-egy kiflivég, májkrémes zsemle valamelyik állomáson, ahol vártuk az aktuális buliból hazavontató sihuhut, egy-egy üveg bor vagy sör, ami a kézbe került. Vidámság volt mindig, nem panaszkodtunk, feldobtuk az életünket, ahogy tudtuk (egymással, a zenével, a kreativitásunkkal).
Ez a zene eszembe juttatja, amikor a részeges nevelőapám beesett az ajtón, majd a wc-be is beleesett, aztán éjjel megpüfölte az anyámat, miközben örök nyughatatlan álmaimat aludtam. Vagy épp szöveget írtam, alkottam, és felnyomta kakaóra a Lagzi Lajcsit vagy mittomén milyen gáz mulatós zenéjét. Amúgy nem volt vele gond a butaságon kívül, mert annyira nem verekedett, inkább szelíd kutyus volt, olyan elomló, mikor részegen hazajött, de azért voltak pillanatok, amikor szívesen fejbelőttem volna.
Leginkább lelépni szerettem otthonról, streetelni a többiekkel, edzésre járni, vagy nigger filmeket nézni piásan és szipkásan. Vagy hallgatni egy jó beatet, újra és újra, ami mindig erőt adott a túléléshez, a következő naphoz, amikor éppen nem akartam felvágni az ereimet, vagy halálra inni magam.
Ennyit a pimasz kamaszról, aki voltam, ám a múlt nem érdekel, csak a kult, amit én érek el.
És peace.