Freeee....!

Volt egy nap. Voltam én. Voltak mások. Kimondtam. Megtettem. Élem.
Most már ennek, ezért, nem megkerülve, benne, egészen, teljesen.
Megszűnt a féregélet. Mondhat bármit a józan ész. Úgyis csak arra való, hogy legyen, ami elnyomja azt az erőt, azt a belső tudást, ami magától gerjeszti az életet. Amitől élünk. Amire születtünk.

Volt egy nap. Voltam én. Voltak mások. Kimondtam. Megtettem. Élem.
Amit csinálok, ezentúl, magamnak, magamból, hogy hozzá tehessek a világhoz, ami körülvesz.
Nem veszek el többé. Nem veszek el. Adok.

Volt egy nap...amikor végre összegyűlt bennem mindaz a bizonyosság, amely a lépéshez kellett.
Annyi éve vártam már ezt. Nem mástól, magamtól. Nem kintről, hanem bentről. A hívó hangot, amely magamhoz szólít. Tükörreflex. Fény. Erő.

Mondhatnám, a bőrömet viszem vásárra. De ki tudja azt megjósolni, vajon, ha úgy maradok, ahogy voltam, akkor meddig élek, és milyen minőségben? Az már soha nem derül ki, mert soha többé nem adom el a tehetségem, az álmaim és a lelkem. Akkor inkább a halál. Hisz, ha nem magamat élem, akkor kit? És minek?

Volt az a nap. Egy vasárnap délután. Táncoltam. Az edzőterembe rekedt levegő: mindaz a kilélegzés, amire már nincsen szükségem, amit el kell engednem, miután magamon végig futtattam. És a csend volt az a hang, ami hívott. A saját csendem, békém, bizonyosságom. Így ébredek fel napról-napra, egyre tágul a horizont, egyre többet látok abból, ami vagyok. Egyre több közöm van az élethez. Nyílik a csillagszféra.

Ez csak úgy eszembe jutott

A polihisztor polifonikus bazdmeggel ébred,
mikor orrpolippal monopolizik.

New Year Style...

Hogyan is kellene elkezdeni ezt az új évet?
Sehogy. Folytatni kell mindazt, ami jólesik, és következetesen kerülni azt, ami nem.
Egy új év persze mindig új lehetőségeket lobogtat. Most aztán... most már tényleg... elérem, eljön, megcsinálom.
A rossz hír, hogy nem jön el. Az életünk nem torta, hogy minden év végén leváljon egy szelet, és megegye a fene.
És január elsején sem történik csoda, csak lencse van, meg rezignált másnapos nézés.
Nem kell fogadkozni, ami nem tetszik, azt nem kell tovább csinálni. Tehát bármikor le lehet mondani a plusz falatokról és a következő szálról. Még a társfüggőségről is. A pornóoldalakról is. De ha valakinek így kerek az élet, akkor minek az önsanyargatás? Ha mindenki megtalálná magában a lehetőséget, az erőt, a saját csodáját, és abban kiteljesedne, semmi szüksége nem volna fogódzókra (a fogadalmak támasztékok). (Ez abból is látszik, hogy általában nem valósulnak meg.) (Ha megvalósulnak, akkor nem is fogadalmak, hanem elhatározások.)
Folytatni kell ezt az istenverte életet, ugyanabban a cipőben, ugyanabban a bőrben, ugyanazzal a reggeli fejjel. Minden jó lesz, ha jók maradunk magunkhoz, és elhozzuk a világba, amiért idejöttünk.

Ebben a cipőben, ebben a bőrben, ezzel a reggeli fejjel...

Az eltűnt idő nyomában

Karácsony, aki tudniillik, egy középkorú sármos fazon, most is tiszteletét tette az (elmúlt) év december 24.ei napján. Leheletét, sóhajait, mosolyát már december elején érezni lehetett, az áruházak polcain vihogtak az akciós cuccok, a város puccba vágódott, kozmikus öröm és káosz uralta hétköznapjainkat. 

A munkahelyeken csapatbulikon rúgtak be az alkalmazottak, és ajándékkosarak díszelegtek az iroda asztalain. A kollégák újévi kívánságokkal búcsúztak, titkon, a raktárban kibontott pezsgővel, míg a targonca duzzadt az utolsó szállítmánytól a sarokban.

Így megy ez, amikor Karácsony urat várja a világ. A moziban is őt emlegetik, vicces télapókok másznak vicces kéményeken vicces nappaLikba. Popcorn illat a bejáratnál, zümmögő gyermeksereg.

Nekem először is Karácsony úr meghozta a gázsimat, amit a cirkuszi munkából kaptam. Ez, mondhatni maga volt a megváltás, mert egy komplett délelőttöm maradt ajándékokat felkutatni, és fát meózni. Azt hiszem, mindenkinek sikerült örömöt szereznem, még magamnak is. Sajnos a macska most lemaradt, mert rossz volt. Amúgy meg játszhatott szaloncukorral, és osztozhatott az érzésben, hogy együtt van a család.

Karácsony úr rendes volt hozzám. 

Remélem, hozzátok is. Nem gonosz ember, csak jöhetne minden nap.

Mikor véget ért a zabálás, Karácsony úr is tovabillegett kiürült Samsonite bőröndjével. Persze arról még gondoskodott, hogy ránk küldje öccsét, tudjátok, az alkoholista Szilvesztert. Mert hát év végén mégis csak eljön az a mini-apokalipszis, amivel mindenki elszámol, ahogy akar, vagy ahogy tud.

Szilveszter kedvenc kajája (már unjuk, de) még mindig a virsli, pezsgővel öblítve. Kíváncsi lennék, az emberek hány százaléka nem iszik ilyenkor pezsgőt (vagy kölyökpezsgőt). 1? Na persze, az éhező többség bizonyára hozzá sem jut. Nem tudom, a bantuk hogyan ünnepelnek, de eskü, utánanézek.

Szilveszter srác most is berúgott csúnyán, engem is megkínált: martinivel, pálinkával, sörrel és pezsgővel. Érdemes volt az arcomra maszkot húzni, így legalább nem látszottam annyira részegnek. Volt tánc, éneklés, még pedig egy egészen újfajta kísérlet, mely szerint: hallgassunk 70-es évekbeli oldschool beateket, majd találjunk ki rá sablon-niggerségeket, mint pl.wazz up, és denszin on dö flór. Aztán gerappa és a többi. Természetesen rögzítsük is megfelelő stúdió munkálatok nélkül egy telefonra, hogy másnap szembesülhessünk Szilveszter által megvesztegetett énünkkel. (Vagy énekünkkel.)

Szilveszter is elsántikált újév hajnalán, piafoltos farmerben. Valamelyik aluljáróban látták utoljára, még utolsót fújva sárga trombitájába.

Ezúton kívánok mindenkinek 2012-re megtalált utakat, lehetőségeket, a pólusváltáshoz erős lelket, szerelmet, vad románcot, kielégítő szexuális életet, bőséget, boldogságot!