Körülbelül két hete lettem rá figyelmes. Az első megszólalása valamikor, talán egy átlagos keddi napon, az átlagos érzéseim között, olyan este tíz után történt. A házunk mellett helyezkedik el. Épp háttal ültem neki, szemben a laptopommal. A macska felpattant, kinézett az ablakon, nyújtogatta a nyakát, de nem látott semmit. Én is kinéztem: vajon kinek van hangosbemondós közlendője akkor, amikor a lakótelep lefekvéshez készülődik? Füleltem, az a valami elmondta még egyszer. Ennyit hallottam:
- Jelzőlámpa, zöld a lámpa.
Na, ez se normális, gondoltam, és megnyugtattam a macskát, hogy: látod, Kincsem, ilyeneket is találnak már ki, nem kell tőle félned, majd megszokod.
Lefeküdtem, és arra jutottam, hogy bizonyosan van rajta egy gomb, amit, tekintettel arra, hogy a környékünkön sok, vakokat támogató intézet működik, a látássérült ember megnyomhat, és akkor szépen, biztonságban átkelhet a túloldalra, amint hallja a hangot.
Ez a magyarázat kellőképpen megnyugtatott. El is felejtettem a dolgot. Olyan három nap múlva ismét itt ülök a monitor előtt, háttal az utcának, amikor hallom:
- Jelzőlámpa, zöld a lámpa.
Sehol egy vak, de még átkelő ember sem. Biztosan későn értem oda, nyugtáztam. Majd legközelebb, ha kint járok, megkeresem a gombot. Körülbelül ötször mentem el mellette, elfelejtettem megvizsgálni, csak akkor jutott eszembe, amikor változatos időközönként megszólalt:
- Jelzőlámpa, zöld a lámpa.
Ekkor már idegesített. Körülbelül úgy hangzik, mint régen a zsiguliból dinnyét áruló romák szlogenje:
- Görögdinnye, piros dinnye.
Igaz, egy jelzőlámpát senki nem fog megvenni, sem eladni.
Múltkor, szállok le a troliról, büszkén verem a mellem, mert eszemben van, hogy most aztán megvizsgálom a dögöt és megtalálom rajta a vakok gombját.
Már-már eltelve a rám váró sikerélménytől lépek oda hozzá közel, nézegetem jobbról-balról, lent is fent is, de csalódnom kell: ezen egy árva plusz gomb sincsen, csak a szokásos zöldre váltó funkció, amit régóta örömmel használok ki, és hatalmasnak érzem magamat, amikor diktatorikusan megállíthatom a forgalmat, hogy átkeljek az úttesten, csak én, egyedül én. Gondolom, rajtam kívül még sokaknak nyújt fellépési lehetőséget ez az egy perc, itt a fakótelepen, kinek, mennyi, nyugdíjasnak három. Mert nem mindegy, hogyan tartod a fejedet, miközben lépkedsz, hiszen minimum két autóból rád szegeződik nézőid tekintete. Nem mindegy továbbá a járásod lejtése, a hátad, hogy kihúzzad, stb.
Na, aznap sem lettem okosabb. Lemondtam az ügyről, folytattam szokásos tevékenységeimet, írtam a regényt, elmentem fürödni, de a kádban ismét eszembe jutott:
Talán lát ez a lámpa. Vakfelismerő kamerával rendelkezik. Ki kellene mennem, csukott szemmel, tapogatva. Azt akarom, hogy nekem is megszólaljon!
És duzzogva kenegettem magamon a tusfürdőt. Különben sem volt jó napom. Mindenféle hülye dolog. Triviális faszság. Mint például az, hogy nincs egy forintom sem. A régi eurók meg már rég lecsúsztak a torkomon. Hogy nem találok munkát. Hogy szerelmes vagyok-e. És lehet-e ebből bármi érdemleges, vagy ismét érzelmi kaszkadőrmutatvány az egész? Vagy mégcsak érzelmi sem. Akkor meg minek? Csak, mert. Ki tudja. Nem kell olyan komolyan venni a dolgokat. Ez a kurva regény is, amit írok! Folyton szembe kell néznem a hétköznapiaknál keményebb dolgokkal. Be szeretném fejezni végre a múltamat. De nem megy. Újra és újra neki rugaszkodom, és kételkedem. Szabad-e ezt megírnom? Meg tudom-e írni? Mire jó ez az egész? Mire vagyok jó? Mi a jó?
Majd kijöttem a fürdőből, szétgőzölt aggyal, gondoltam, jót tenne egy meditáció, mert így nem lehet haladni, ki kell üresednem.
Beleültem a fotelbe, füstölőt gyújtottam, majd lehunytam a szemem és elkezdtem számolni tíztől visszafelé, így-úgy, ahogy ezt szoktam. Kényelmesen ülök, lassul a pulzus, mélyül a lélegzet, amikor kisvártatva egy lámpaarcú oszlop bekopog az ablakon és figyelmeztet:
- Most már leléphet az útra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése