Huhúhu

Ma csak a kávé fogy. Üresen, feketén, maró-keserűen, a cigarettaszagú íróasztalon hagyott megsokszorozódott lenyomattal. Ja, az még a tegnapi. Ma a nagyobbik bögrét használom. Megint tavaszváróan gördültem le az ágyamról. Beállt a nyakam, mint szőke nő a parkoló órába. Álmomban ismét utaztam, idegen számjelzésű autóbuszokkal, furcsa, ismeretlen helyeken kanyarogva. Nincsen bérletem, jegyem, bliccelni utálok, ezért most éjjel érkezem az áhított helyekre, amelyek nem is léteznek. Talán a tavasz, talán az még létezik, csak éppen nem egyidőben velem. Pedig kiszagoltam az erkélyre, és éreztem: a növények belsejében lélegző rügyek kifelé nyomulását, vagy a földben gubbasztó magok forradalmának éppen fogalmazódó 12 pontját. A kutya tegnap még túrta a havat, fekete orrán fehér nyomokkal helyszínelt, és afrofrizurája remegett az izgalomtól. Bizonyára érezte már a tüzelő szukák romantikus családalapítási üzeneteit. Valami van, ami már nem a tél. És valami van, ami még nem tavasz. Az egyik elmúlt reggelen hallani lehetett a huhúhu-dalt, a gerlék énekét, amely a felkelő nap hevében merészkedett pajzánul követelni egy esetleges párkapcsolatot, majd, ahogy jött, elfújta a szél, de én tovább huhúhúztam a szlogent. Hátha.
Megvakargattam a műanyag nyílászárót belülről, vajon igaziak-e az emberek odakint, akiknek mind van dolguk, jönnek-mennek, kialvatlanul vagy jókedvűen. Gyerekkorom jutott eszembe, amikor reggelente, a szobám közepén, a szőnyegen, kinyitottam a Tesz-vesz várost. Úgy tűnt, hogy én is beletartozom, majd, mikor végére értem a lapozásnak, minden illúzióm összetört.