Changed Faces

Készülünk, készülünk, próbák hegyén-hátán. Egy hónap múlva a cirkuszban a helyünk. Egy új élet. Új kezdet, új kihívások és barátságok. Pont megfelelő arra, hogy a múltat félretolva jöhessen egy tisztább, erősebb jelen. Mi rajta vagyunk a jelen.
Majmok a hátsó ülésen, zsonglőrködés szívtájon. A lelkünk artista mutatványa. Szaltóztunk eleget már, a gyakorlás alatt kezünk-lábunk törtük. De mára profi lélektörők lettünk, törhetetlenek és gyötörhetetlenek. Előre nézünk, és kifelé. Az összes égtáj mágnesként vonz majd magához, az állandóságnak vége, aki állandósulni akar bennünk, az magára vessen.
Kevés állandó dolog van, és közhely az axióma, de állandó csak a változás. Hogy is lehetne hinni abban, hogy valami örök, és változatlan?
Hogy valami egyszerűen csak úgymarad, miközben minden más mozgásban van. És ha tudjuk, hogy minden hat mindenre, akkor ez végképp kizárható.
Mitől örök valami? Attól, hogy változik. Bár bizonyos értelemben belső magunk, az ún. harmadik erő változhatatlan. Mi ez az erő? Talán a DNSünk-be kódolt előző életek megoldatlanságainak lendülete?
De tényleg, honnan jön az emberbe a tánc, az írás, a bölcsesség? Honnan a késztetések? Kész-tetés. Már kész van, amikor megszületünk. És csak ez lehet örök a változás (élet) különböző tükreiben.

Pólusváltás

kisétálsz belőlem egy sziámi lépteivel.

megszabadítasz magadtól

fellélegezve belőled 

indulok lelketlenül

mindenem hátrahagyva

lemondva 

megterített 

kényelmes reggelekről

nem fogod tudni kilétem

ki voltam

csak sejtheted

fáradtan kivagyok

Labdajáték

A kör bezárul és gurul. Olyannak lenni, mint egy labda, erre vágyom. Gurul, amerre a lendület viszi, nem áll meg, csak lassít egy-egy kanyarnál. Lehet rugdosni, mégsem sérül, inkább még nagyobb lendülettel csapódik be a következő pontra. Nem tudsz belenézni, nem lehet felnyitni, nem tudni, mi hajtja. Mert nincsen miért, egyszerűen ilyen a léte.

Árnyékjelenség

Az árnyékom itt ül mögöttem. El nem hagyhatom, ő sem hagy el engem. Belőle vétettem. De vissza nem mászok soha. Jó lenne, ha az ember elszakadhatna tőle.

Hisz mindenben akadályoz. Minél hatalmasabb fény vesz körül, ő annál inkább dagad, és dagad. Nálamnál hatalmasabbra nő, beterít, s már lőttek is a tündöklésnek.

Így megy ez. Ha aludni akarok, ő nekiáll mosogatni. Minden csörrenés fáj. Belém hasít. Az idegrendszeremre támad. Ha arra kérem, hogy ekkor és ekkor ébresszen fel, mert muszáj, hogy felkeljek, tuti, hogy épp akkor felejti el. Pláne. Ha olvasok, ha írok, (gyakran teszem ezt), vagy félre akarok vonulni, ő ott terem, és beszél, beszél, beszél. Ha hallgatni akarom, akkor nem beszél.

Ha üldözöm, visszajön. Ha elhagyom, hiányzik.

MA KÍVÜL ZALJOK

I wish...

Mit szeretnék kérni karácsonyra?
Karácsonyt.
Mióta is vagyok kénytelen mellőzni az ünneplést? Talán amióta Pesten élek. Persze, persze, mindig volt valami. Valami megemlékezésszerű. Egy-egy faág. Egy-egy ügyelet a munkahelyen. Ajándékozás pár napos csúszással. Némi kaja, egy üveg bor. Anyám.
Az első albérletben egy minifenyőre tettünk szert ismerőstől, ingyen. Én, meg az akkori párom. Anyám meglátogatott minket. Egyetlen rokonként. Azt hiszem, főztünk egy bablevest, meg sütöttünk csirkét. Ez nagy dolog volt. Anyu hozott egy üveg piát, meg édességet. Így ültük körbe magunkat, mint a háromkirályok. Még zene sem volt.
Emlékszem még egy másikra, amikor már anyu is itt élt, akkoriban elég jól ment. Hitelekből persze, meg úgy-ahogy egy vezetői bérből tellett. Akkor volt itthon mindenféle finomság. Még fa is! Rendes, nagy! Anyámnak megvettem a létező legnagyobb festészeti albumot. Alig bírta el, és sírt.
Aztán volt egy harmadik, amelyre az aktuális párommal készültem. Együtt vontattuk át parkolókon és háztömbök közt az egyik legszebb, legnagyobb fenyőt. Ő fogta elöl, én hátul.
Csókok között díszítettük, nagy volt a szerelem. Ő megfőzte a finomságokat, én meg a fát fűrészeltem, és szuszakoltam a helyére, majd együtt díszítettük. Este kibontottunk egy üveg Sangriát, talán Enigma szólt, vagy az is lehet, hogy valami karácsonyi. Leültünk a fa alá, koccintottunk, kibontottuk az ajándékokat.
Aztán egymást.
Ezekre emlékszem 7 év karácsonyaiból. Tavaly mintha nem is lett volna. Csak azt tudom, hogy pár nappal karácsony után ültem a kedvesem ágya szélén, és ajándékoztunk. De semmi extra feeling. Délelőtt volt, talán kora délután. Olyannak tűnt, mint a többi nap. A karácsony-ellenesek azt mondják, legyen minden nap ünnep. Mi ez a nagy felhajtás az év végén? Minek ez a nagy vásárlás, ez a hatalmas stressz?
Év közben is bármikor lehet ajándékozni. Szoktam is. De az nem karácsony. A karácsony más. A karácsony előtti időszakban vannak az év legsötétebb napjai. És a forduló után érkezik a fény. Krisztussal, ahogy a vallásosak vallják. Mégis, van ebben valami varázslat. És ezt csak egy évben egyszer lehet átélni. Nem hiszem, hogy bárki vevő lenne egy júliusi karácsonyfa állításra bejglivel és forralt borral. Bár a bejglihez nem ragaszkodom.
Gyerekként nagyon szép karácsonyaim voltak. Akkor még voltak rokonaim, együtt volt az egész család. Mára széthullt. Szenteste mindig nálunk volt a banzáj. Olyan 15-20 fő. Rokon rokonnak adta a kilincset. Bátyám, a kedvese, a 3 unokatesóm, a szüleik, a nagymama, és még sokan. Jó volt ilyenkor gyereknek lenni. Folyt az üdítő, egyesek a halászlétől fulladoztak a konyhában, a szálkáktól. A tévében ment valami limonádé. Csupa-csupa triviális dolog. Néha hiányoznak ezek. Pont azért, mert számomra nagyon ritkán adódnak ilyen pillanatok. Úgy túl unalmas lenne.
Hogy most mit kérek karácsonyra?
Egy karácsonyt. Egy olyat, amikor tudok venni fát, minden önsanyargatás nélkül. Nyugodt perceket, amikor készülődhetek. Év végi szünetet, egészen január 2-ig. Ilyen például iskolás korom óta nem volt. Mindig dolgoztam ünnepek között, és szilveszter napján. Vagy másnaposan újévkor.
Havat is szeretnék. Amikor a függöny mögül bámulhatok a havas motorháztetőkre, hallva, ahogy a lépcsőházban a cipőjüket a földhöz verik a lakók. És ez az egész kurva spar is előttünk, eltűnik a búsba a hó alá. Hogy ki lesz itt, a közelemben? Én, biztosan itt leszek. A macskám is. Anyám is. Szenteste hármasban leszünk. És még azokkal, akikkel mindig is együtt voltunk lélekben. A többit nem tudom.
Szóval minden reményem ebben a karácsony előtti fellépés-sorozatban van, amire felkértek. Mert most ezen múlik az egész. És szilveszterezni is szeretnék. Úgy lépni a 2012-es évbe, hogy tudjam, minden jobb lesz a világon. Úgy hagyni itt 2011-et, mint aki leszámolt a sötétséggel, és a szeretet, a tudatosság korszaka jön.
Nem akarok két virsli, pohár pezsgő után unottan és munkától fáradtan beájulni az ágyamba, mint annyi éven keresztül. Társaságot akarok. Hitet akarok. Célokat akarok. És még annyit, hogy január elsején addig nyújtózhassak, amíg szét nem repedek. Talán örülnék annak is, ha valaki ágyba hozná a lencsét. És hajlandó lenne valami baromságot nézni velem dévédén. Mesét. Walt Disney-t. Valami triviális csöpögőset. Amin akár be is aludhatok újra.

Előre is:

Élő emlékezettel