Reggeli lendület

Felháborodás

Mintha kikanalazták volna az agyamat. Komolyan, gyanítom, még citromot is csöpögtettek rá, hogy ízletesebb legyen. Vissza akarom kapni!!!

Régebben úgy éreztem, hogy a világ kifogyhatatlan a témákból. Hogy egy fekete pontról is többoldalas írást tudok összehozni. Egy zebráról minimum két novellát, és akkor még nem beszéltünk az élet nagy dolgairól, mint pl. a szerelem, amiről pedig a Harry Potter könyveket is megszégyenítő kötetsorozatot publikálhatnék.

Persze ez túlzás. De úgy látszik, lekapcsolódtam arról az energiasugárról, amely az ihletért felelős, mert a blogírásig eljutok csak-csak, és nagy nehezen befigyel egy vers is, viszont a cikkek nem állnak össze. Mi van velem, aki egy nap alatt 5 cikket is megírt? 

Mintha kikanalazták volna az agyamat. Komolyan mondom. Hova kéne mennem gondolatbeöntésre? Vagy lehet, hogy az elültetett szómagvak még megvárják a tavaszt, hogy kidugják bámulatos kis fejüket a hajamból?

Mi történt itt? Most már tényleg tudni akarom!

Káosz Ördöge! Kérlek, szállj le rólam, és máshol kopogtasd rémisztő sarkaidat! Ez a lüktetés a halántékomon már tényleg felbosszant, álmatlan éjszakákból meg nem kértem!

Valentin-flash

A szerelem művészet. Bűvésztrükk. Varázslat. 

A legteljesebb önkifejezési forma. 

Kontroll vesztett érzelmi torna, tánc, pillanat-tivornya.

Belső építészet. 

Színek és forma. 

Vállalkozás. A szél és a vitorla. 

Az új kedvenc

A szabadulóművész

-          Hogyan lehetnék szabad?

-          Találd ki, hogy ki kötözött meg – felelte a Mester.

Egy hét múlva visszajött a tanítvány, s így szólt:

-          De senkisem kötözött meg.

-          Akkor miért akarsz felszabadulni?

Ez volt a megvilágosodás pillanata, a tanítvány hirtelen szabaddá lett.

(Anthony De Mello)

A szabadulóművész bilincsekbe, láncokba verve, életét kockáztatva igyekszik a maga által okozott, mesterséges rabságból kitörni. Illuzionisának is nevezik, nézői borzongva szurkolnak neki, amikor éppenséggel egy kalitkába zárva a tengerbe süllyed. Egyesek a szívükhöz kapnak, míg mások körmöt rágva sopánkodnak, vajon mikor bukkan fel ismét a mélyből?

A saját életünkben mindannyian nagy szabadulóművészek vagyunk.

Sikeresen láncoljuk le magunkat olyan ember mellé, akitől aztán csak jelentős nehézségek árán tudunk megszabadulni.

Sikeresen kötözzük oda magunkat a céghez, végül évekig bogozzuk a csomókat személyiségünk vezérfonalán.

Sikeresen szabadulunk ki olyan ketrecekből, amelyeket magunk eszkábáltunk össze. Hisz bármilyen furcsa, mindig csak olyan keretek közé szorítjuk magunkat, amelyeknek oldására már ismerjük a módszert. Nézőink kedvéért pedig sikeresen játszuk el a műsort.

            Hajlamosak vagyunk elhinni, hogy mások zárnak minket kalitkába. Mint a hullámos papagájokat. Olykor szeretjük is ezt, hiszen így garantált a táplálékunk, és a területünk, ha kicsi is, de csak a miénk. És még kérdezzük: vajon a többiek mit csinálnak másképp, akik szabadon repkednek a kertben? Gyakran érezzük úgy, hogy elértük az unalomfaktorunk legmagasabb szintjét.

A szabadság egyszerű. A rabság bonyolult. A szabadság természetes, a rabság pedig mesterkélt. Sokszor épp ennek a fordítottját véljük igaznak. Ám akkor már foglyai vagyunk végzetünknek. 

Freeee....!

Volt egy nap. Voltam én. Voltak mások. Kimondtam. Megtettem. Élem.
Most már ennek, ezért, nem megkerülve, benne, egészen, teljesen.
Megszűnt a féregélet. Mondhat bármit a józan ész. Úgyis csak arra való, hogy legyen, ami elnyomja azt az erőt, azt a belső tudást, ami magától gerjeszti az életet. Amitől élünk. Amire születtünk.

Volt egy nap. Voltam én. Voltak mások. Kimondtam. Megtettem. Élem.
Amit csinálok, ezentúl, magamnak, magamból, hogy hozzá tehessek a világhoz, ami körülvesz.
Nem veszek el többé. Nem veszek el. Adok.

Volt egy nap...amikor végre összegyűlt bennem mindaz a bizonyosság, amely a lépéshez kellett.
Annyi éve vártam már ezt. Nem mástól, magamtól. Nem kintről, hanem bentről. A hívó hangot, amely magamhoz szólít. Tükörreflex. Fény. Erő.

Mondhatnám, a bőrömet viszem vásárra. De ki tudja azt megjósolni, vajon, ha úgy maradok, ahogy voltam, akkor meddig élek, és milyen minőségben? Az már soha nem derül ki, mert soha többé nem adom el a tehetségem, az álmaim és a lelkem. Akkor inkább a halál. Hisz, ha nem magamat élem, akkor kit? És minek?

Volt az a nap. Egy vasárnap délután. Táncoltam. Az edzőterembe rekedt levegő: mindaz a kilélegzés, amire már nincsen szükségem, amit el kell engednem, miután magamon végig futtattam. És a csend volt az a hang, ami hívott. A saját csendem, békém, bizonyosságom. Így ébredek fel napról-napra, egyre tágul a horizont, egyre többet látok abból, ami vagyok. Egyre több közöm van az élethez. Nyílik a csillagszféra.

Ez csak úgy eszembe jutott

A polihisztor polifonikus bazdmeggel ébred,
mikor orrpolippal monopolizik.