Ülök az íróasztalnál. A monitor már arcot kapott. Tükrében vizsgálom magamat. Vajon vagyok még mindig, vagy a tükörképem van? Az Új Világ eljött, különböző facebook-társadalmak demokráciájának képében, mintha ez a kinti nem lenne elég jó.
Varázsgömbnek is nevezhető. Belenézünk, kiválasztjuk, ami kell. Egy-egy fotót, hangulatot, cikket, ismeretet, már várom, hogy mikor nyílik meg a tulajdonság-bolt.
Nehéz visszagondolni az internetmentes és mobiltelefon nélküli múltra, amiben még kisgyerekként éltem. Micsoda kőkorszak! Brutális őszinteségű randevúk, a véletlenek működőképessége, ahogyan egy tömegközlekedésen rálépsz az Igazi lábára. Hát még a vezetékes telefonokon lógás egy cigarettával, trécselés a barátnővel, telefonbetyárkodásos csínyek, old school telefonkönyvek. Annál előbbre már nem is merek nézni, és nem is látok.
Azok a dátumok! Megbeszéltük két héttel előtte a találkozót, és ott voltunk mobil nélkül is. Ez a csupasz, meztelen élet mivé változott? Ez a nyers érintkezés... amikor felcsöngettünk, amikor munkahely előtt megvártuk, amikor iskolába kísértük a szerelmeket.
Nem vágyom vissza, az idő megy, minden változik, de érdemes néha megvizsgálni, hogy merre haladunk és miért, vajon mennyi falat vonunk még egymás közé?
