Changed Faces

Készülünk, készülünk, próbák hegyén-hátán. Egy hónap múlva a cirkuszban a helyünk. Egy új élet. Új kezdet, új kihívások és barátságok. Pont megfelelő arra, hogy a múltat félretolva jöhessen egy tisztább, erősebb jelen. Mi rajta vagyunk a jelen.
Majmok a hátsó ülésen, zsonglőrködés szívtájon. A lelkünk artista mutatványa. Szaltóztunk eleget már, a gyakorlás alatt kezünk-lábunk törtük. De mára profi lélektörők lettünk, törhetetlenek és gyötörhetetlenek. Előre nézünk, és kifelé. Az összes égtáj mágnesként vonz majd magához, az állandóságnak vége, aki állandósulni akar bennünk, az magára vessen.
Kevés állandó dolog van, és közhely az axióma, de állandó csak a változás. Hogy is lehetne hinni abban, hogy valami örök, és változatlan?
Hogy valami egyszerűen csak úgymarad, miközben minden más mozgásban van. És ha tudjuk, hogy minden hat mindenre, akkor ez végképp kizárható.
Mitől örök valami? Attól, hogy változik. Bár bizonyos értelemben belső magunk, az ún. harmadik erő változhatatlan. Mi ez az erő? Talán a DNSünk-be kódolt előző életek megoldatlanságainak lendülete?
De tényleg, honnan jön az emberbe a tánc, az írás, a bölcsesség? Honnan a késztetések? Kész-tetés. Már kész van, amikor megszületünk. És csak ez lehet örök a változás (élet) különböző tükreiben.

Pólusváltás

kisétálsz belőlem egy sziámi lépteivel.

megszabadítasz magadtól

fellélegezve belőled 

indulok lelketlenül

mindenem hátrahagyva

lemondva 

megterített 

kényelmes reggelekről

nem fogod tudni kilétem

ki voltam

csak sejtheted

fáradtan kivagyok

Labdajáték

A kör bezárul és gurul. Olyannak lenni, mint egy labda, erre vágyom. Gurul, amerre a lendület viszi, nem áll meg, csak lassít egy-egy kanyarnál. Lehet rugdosni, mégsem sérül, inkább még nagyobb lendülettel csapódik be a következő pontra. Nem tudsz belenézni, nem lehet felnyitni, nem tudni, mi hajtja. Mert nincsen miért, egyszerűen ilyen a léte.

Árnyékjelenség

Az árnyékom itt ül mögöttem. El nem hagyhatom, ő sem hagy el engem. Belőle vétettem. De vissza nem mászok soha. Jó lenne, ha az ember elszakadhatna tőle.

Hisz mindenben akadályoz. Minél hatalmasabb fény vesz körül, ő annál inkább dagad, és dagad. Nálamnál hatalmasabbra nő, beterít, s már lőttek is a tündöklésnek.

Így megy ez. Ha aludni akarok, ő nekiáll mosogatni. Minden csörrenés fáj. Belém hasít. Az idegrendszeremre támad. Ha arra kérem, hogy ekkor és ekkor ébresszen fel, mert muszáj, hogy felkeljek, tuti, hogy épp akkor felejti el. Pláne. Ha olvasok, ha írok, (gyakran teszem ezt), vagy félre akarok vonulni, ő ott terem, és beszél, beszél, beszél. Ha hallgatni akarom, akkor nem beszél.

Ha üldözöm, visszajön. Ha elhagyom, hiányzik.

MA KÍVÜL ZALJOK

I wish...

Mit szeretnék kérni karácsonyra?
Karácsonyt.
Mióta is vagyok kénytelen mellőzni az ünneplést? Talán amióta Pesten élek. Persze, persze, mindig volt valami. Valami megemlékezésszerű. Egy-egy faág. Egy-egy ügyelet a munkahelyen. Ajándékozás pár napos csúszással. Némi kaja, egy üveg bor. Anyám.
Az első albérletben egy minifenyőre tettünk szert ismerőstől, ingyen. Én, meg az akkori párom. Anyám meglátogatott minket. Egyetlen rokonként. Azt hiszem, főztünk egy bablevest, meg sütöttünk csirkét. Ez nagy dolog volt. Anyu hozott egy üveg piát, meg édességet. Így ültük körbe magunkat, mint a háromkirályok. Még zene sem volt.
Emlékszem még egy másikra, amikor már anyu is itt élt, akkoriban elég jól ment. Hitelekből persze, meg úgy-ahogy egy vezetői bérből tellett. Akkor volt itthon mindenféle finomság. Még fa is! Rendes, nagy! Anyámnak megvettem a létező legnagyobb festészeti albumot. Alig bírta el, és sírt.
Aztán volt egy harmadik, amelyre az aktuális párommal készültem. Együtt vontattuk át parkolókon és háztömbök közt az egyik legszebb, legnagyobb fenyőt. Ő fogta elöl, én hátul.
Csókok között díszítettük, nagy volt a szerelem. Ő megfőzte a finomságokat, én meg a fát fűrészeltem, és szuszakoltam a helyére, majd együtt díszítettük. Este kibontottunk egy üveg Sangriát, talán Enigma szólt, vagy az is lehet, hogy valami karácsonyi. Leültünk a fa alá, koccintottunk, kibontottuk az ajándékokat.
Aztán egymást.
Ezekre emlékszem 7 év karácsonyaiból. Tavaly mintha nem is lett volna. Csak azt tudom, hogy pár nappal karácsony után ültem a kedvesem ágya szélén, és ajándékoztunk. De semmi extra feeling. Délelőtt volt, talán kora délután. Olyannak tűnt, mint a többi nap. A karácsony-ellenesek azt mondják, legyen minden nap ünnep. Mi ez a nagy felhajtás az év végén? Minek ez a nagy vásárlás, ez a hatalmas stressz?
Év közben is bármikor lehet ajándékozni. Szoktam is. De az nem karácsony. A karácsony más. A karácsony előtti időszakban vannak az év legsötétebb napjai. És a forduló után érkezik a fény. Krisztussal, ahogy a vallásosak vallják. Mégis, van ebben valami varázslat. És ezt csak egy évben egyszer lehet átélni. Nem hiszem, hogy bárki vevő lenne egy júliusi karácsonyfa állításra bejglivel és forralt borral. Bár a bejglihez nem ragaszkodom.
Gyerekként nagyon szép karácsonyaim voltak. Akkor még voltak rokonaim, együtt volt az egész család. Mára széthullt. Szenteste mindig nálunk volt a banzáj. Olyan 15-20 fő. Rokon rokonnak adta a kilincset. Bátyám, a kedvese, a 3 unokatesóm, a szüleik, a nagymama, és még sokan. Jó volt ilyenkor gyereknek lenni. Folyt az üdítő, egyesek a halászlétől fulladoztak a konyhában, a szálkáktól. A tévében ment valami limonádé. Csupa-csupa triviális dolog. Néha hiányoznak ezek. Pont azért, mert számomra nagyon ritkán adódnak ilyen pillanatok. Úgy túl unalmas lenne.
Hogy most mit kérek karácsonyra?
Egy karácsonyt. Egy olyat, amikor tudok venni fát, minden önsanyargatás nélkül. Nyugodt perceket, amikor készülődhetek. Év végi szünetet, egészen január 2-ig. Ilyen például iskolás korom óta nem volt. Mindig dolgoztam ünnepek között, és szilveszter napján. Vagy másnaposan újévkor.
Havat is szeretnék. Amikor a függöny mögül bámulhatok a havas motorháztetőkre, hallva, ahogy a lépcsőházban a cipőjüket a földhöz verik a lakók. És ez az egész kurva spar is előttünk, eltűnik a búsba a hó alá. Hogy ki lesz itt, a közelemben? Én, biztosan itt leszek. A macskám is. Anyám is. Szenteste hármasban leszünk. És még azokkal, akikkel mindig is együtt voltunk lélekben. A többit nem tudom.
Szóval minden reményem ebben a karácsony előtti fellépés-sorozatban van, amire felkértek. Mert most ezen múlik az egész. És szilveszterezni is szeretnék. Úgy lépni a 2012-es évbe, hogy tudjam, minden jobb lesz a világon. Úgy hagyni itt 2011-et, mint aki leszámolt a sötétséggel, és a szeretet, a tudatosság korszaka jön.
Nem akarok két virsli, pohár pezsgő után unottan és munkától fáradtan beájulni az ágyamba, mint annyi éven keresztül. Társaságot akarok. Hitet akarok. Célokat akarok. És még annyit, hogy január elsején addig nyújtózhassak, amíg szét nem repedek. Talán örülnék annak is, ha valaki ágyba hozná a lencsét. És hajlandó lenne valami baromságot nézni velem dévédén. Mesét. Walt Disney-t. Valami triviális csöpögőset. Amin akár be is aludhatok újra.

Előre is:

Élő emlékezettel

Budapest Láger

Ma délután fél ötig aludtam. Reggel 7-kor hagytam el a munkatábort. Csak így hívom, mert munkahelyemnek elsősorban a világot tartom, beosztásom: ember. Főnököm: Isten, ami, aki alatt mindenki azt ért, amit akar.
Hogy miért kerültem mégis munkatáborba? Hm... elég sokan vannak ezzel így manapság.

Pedig valamiben mindenki kiemelkedő. Volna, lehetne, ha felismerné és tehetne.

"...a pénz utáni hajszában önmagukat veszítik el: a tőke újratermelésének eszközeivé válnak, s így a tőke, mint valami hatalmas bálvány, uralkodik fölöttük. Az emberek, a cselekvő szubjektumok tehát tárgyakká, objektumokká váltak, s éppen az általuk megteremtett tárgyi világ lett az ő mozgatójukká, mondhatni szubjektumukká! Hogy a tőkét termelő munkásosztály a társadalom előrehaladásának öntudatlan eszközéből, objektumából, annak alanyává, öntudatos szubjektumává lehessen, ahhoz előbb öntudatra kell ébrednie..."

Írja Marx kapcsán Lendvai L. Ferenc A gondolkodás története című rendkívül jó kis filozófiai-történeti alapgyűjteményben.

Hadd idézzek Marxtól magától is egy részletet:

"...Minél inkább kidolgozza magát a munkás, annál hatalmasabb lesz az idegen, tárgyi világ, annál szegényebb lesz ő maga, az ő belső világa, annál kevesebb lesz az ő sajátja...A munkást részemberré csonkítják, a gép függelékévé alacsonyítják, munkájának gyötrelmével megsemmisítik annak tartalmát...életidejét munkaidővé változtatják...Ebből következik tehát, hogy abban a mértékben, amelyben a tőke fölhalmozódik, a munkás helyzetének rosszabbodnia kell, bármilyen is a fizetése, akár magas, akár alacsony... A gazdagság fölhalmozása az egyik póluson tehát egyúttal a nyomor, munkagyötrelem, rabszolgaság, tudatlanság, eldurvulás és morális lealacsonyodás fölhalmozása az ellenpóluson, azaz annak az osztálynak az oldalán, amely saját termékét, mint tőkét termeli..." 
(Marx, Das Kapital, 1867)

1867!!! Tehát, pontosan 144 éve képes volt valaki felismerni a tőkés világ buktatóit (mikor az még teljesen kezdetleges volt és jóval szelídebb, mint ma), míg manapság a legtöbb ember bele sem gondol miért gürizik, és valójában hova vezet ez az út. 144 éve!
Más kérdés az, hogy Marx nevét mivel azonosítják, és merre csűrték-csavarták az ő igazságait.

Az én munkatáboromban sokféle egyéniség van. De írnám inkább így: egyen-iség, egyediség helyett.
Leírom, hogy zajlik ez a felszínen.
Belépek, végignéznek rajtam:
- Jó a hajad.
- Mi ez a cipő?!
- Ez márkás? Hol vetted?
Mintha egy kifutóra mennék, holott épp a legalja gané munkára készülök. Ki a faszom az, aki a munkatáborba menet kiöltözik? Meg egyáltalán. Kiöltözni? Inkább beöltözni majomnak, beállni a sorba. Ez az elvárás. A trend: olyat venni fel, ami már mindenkinek van (totál, mint a csíkos börtönviselet, csak ezt trendnek hívják olcsó manipulációval). Ebben hol az izgalom? Hol vagyok én?
Nem, nem, nem. Elmagyarázni nekik? Előhívni őket, mint egy fényképet? Nincs hozzá megfelelő sötétszoba.

Ez egy multi-munkatábor. A legrosszabb mind közül. Enni? Van, hogy nem tudsz. Pisilni? Mintha valami különleges óhaj lenne. Cigizni???? A legbűnösebb cselekedet. Te egy szolga vagy. Ha vendéglátásban raboskodsz, akkor a főnököd szolgája, és a vendégé is egyben. A vendég? Idézek a tegnap éjszakából:
- Mi a faszomért nincs még kész a kaja?!

Ez így egészséges? Ezek itt emberek? Vagy elfelejtették, hogy egy tőről származunk, ugyanolyan lyukból születünk, és ugyanúgy megdöglünk a végén?

Persze, persze, a szellemi termék nem számít tőkének. Nem hoz profitot. Gondolják. Csakhogy mindent, ami itt van, a szellem hozott létre. A szart is, a jót is. Csak azután a kéz, a cselekedet. Mondják, hogy írásból nem lehet megélni. Ahogy gondolatokból sem. Mégis, hány százezer ember élősködik a maga javára József Attilán, hány gyermek szelleme fényesedik az irodalom órákon, ahol olyanokról tanítanak, akik miattunk lettek öngyilkosok, vagy társadalmi száműzöttek? Miattunk, embertársak miatt, akik elmentünk József Attila mellett az utcán, mielőtt a vonat alá zuhant, akik elviseltük, hogy Márai világgá ment, akik elnéztük, hogy Hamvas vasútat épít, akik hagytuk, hogy Radnótit, Rejtő Jenőt, és még sokakat eltaposson a láger.
Van jogunk hozzájuk? Mi? Utcákat nevezni el, szobrokat állítani? Nemzeti lelkiismeret, fulladj magadba, és kussolj, mert ugyanezt műveled most is!

Csak még nem látod, kiből lesz az újabb áldozat.

A táncról

A tánc megoldás. A tánc gyógyír. A tánc barát és szerelem. A tánc Isten. A tánc Minden.

A breaktánccal elég kora fiatalon ismerkedtem meg. 10 éves körül voltam, alsó tagozatos a sportosztályban. Valamelyik tévécsatornán láttam meg, és azonnal utánozni akartam, azzal a jelszóval, hogy: "Ez könnyű!" 

Pár perc múlva csalódnom kellett. Estem-keltem, többnyire, de azért be kell valljam, volt, ami elsőre sikerült, megközelítőleg. Olyanokra gondolok, hogy soha nem kellett megtanulnom fejen állni, és sikeresen imbolyogtam a kezemen is. Persze ez még közelében sem volt annak, ami a break, de alapnak nem volt rossz. Megkérdeztem másnap a tornatanárnőt, hol lehet breakelni. Válasz: (kisváros) "Sehol. Különben is: ehhez nagyon sok erő kell."

Mintha azt akarta volna mondani, hogy: "Esélyed sincs."

Hát jó, napoltam a témát, aztán időközben megtanultam esni. Elugrottam, és estem. Elugrottam, és estem. Álltam, és mindenkit halálra rémisztve összecsuklottam, halottnak tettetve magam. Sohasem fájt. Sohasem ütöttem meg magam. Igazán sohasem sérültem meg, semmiben, csak biciklizés során párszor. 

Aztán eljött a nap. Bevonzottam, ahogy kellett. 17 évesen a középsuliban egy olyan osztálytárssal ajándékozott meg az ég, aki pár hónapja elkezdett breakelni. 

Extrém-mély barátság alakult ki köztünk, amit egy héthónapos szerelmi viszony előzött meg. Aztán minden jött vele: először is normális lettem. Azelőtt nem találtam fel magam, ez végre lekötött, célokat adott. Azelőtt csak írtam, mindenféle kétes szerelmi dolgaim voltak, ide-oda vergődtem. 

De innentől kezdve megcsapott a felnőttség szele. Ami természetesen jókora berúgásokkal, beszívásokkal, de mély, filozófiai eszmecserékkel kezdődött. Magamba szívtam a fekete kultúra javarészét. Sokat tanultam belőle:

1. Hogyan éljük túl a számkivetettséget?

2. Mi a testvériség, a tisztelet és a béke?

3. Az ember mindenre képes, ha hisz, nincsen lehetetlen.

Ezek a főbb pontok. Persze, nem csak szavak. Volt tartalmuk. A breakesek között jól éreztem magam. Megbecsültük egymást. Mindenki kezet nyújtott. Mindenki különlegesnek számított. Én adtam egy slukkot a cigimből, ő adott egy korty piát. Én adtam egy szendvicset, ő adott egy linóleum darabot, amin meghúzhattam magam éjszakára, kint a nyári ég alatt, buli, verseny után, míg a hajnali vonatot vártuk. 

Bejárhattam az egész országot. Bárhol szállást kaptam. Mindenhol laktak breakesek. Mások voltunk, és kibaszott büszkék.

A tánc. A placc. Az egyik legjobb rész maga a bemelegítés. Amikor először teszem le a kezem a parkettára, a kőre, mikor, mire. Akkor szerződést kötök a talajjal. Megkérem, hogy vigyázzon rám, és akkor én olyat teszek vele, amit bármelyik szűzlány szívesen megkóstolna. :)

Egyébként nem voltam még szűzlánnyal. Azt hiszem, nem is vagyok erre alkalmas. Pont az ártatlanság az, amivel ki lehet kergetni a világból. 

Szóval a placc az olyan, mint egy megszentelt felület. Néha-néha odabasz azért, hogy figyeljek már a görbe lábamra, mert egy görbe láb egyenlő lehet adott lendületfaktornál egy alapos agyrázkódással. Egyszer kihánytam emiatt a tarhonyát. Azóta nem eszek tarhonyát. 

De ha figyelek, ha szépen, koncentráltan dolgozom a testemmel, akkor a placc is kedves lesz hozzám.

Rendesen beleragadtam az undergroundba. Először a breaktánc alapjai izgattak, aztán lassan-lassan fejlődni kezdett az izomzatom, egyébként ez a legnehezebb rész. 4-5 év után testileg már mindenre képes voltam, csak technikailag kellett megbarátkozni a különböző elemekkel. A technika a breakben tulajdonképpen fizika. Ha megvan a testi erő, akkor bármit meg lehet tanulni. Ráérzés, meglátás kérdése, hogy mennyire gyorsan. 

El sem lehet mondani, mekkora élmény, amikor egy év gyakorlás után, valamely elem bekattan. És magától visz a lendület, vagy épp megáll az idő. Csak foltokat látsz magad körül, tapsot, ujjongást, és még mindig tart, és még mindig, és lemoshatatlan vigyorral kelsz fel a végén a trükkből. Ennél nagyobb eufóriát nem éreztem még életemben. Sem a szerelemben, sem más alkotási folyamat közben. Itt minden együtt van: a test, a lélek, a szellem, és a társak, az azonnali visszajelzés (amennyiben van néző), (és legtöbbször van).

A tanárnak igaza volt. Ehhez tényleg nagyon sok erő kell. Nem kiváltképp testi. De aki ezt végigcsinálja, az nyugodtan bevonulhat tengerészgyalogosnak, vagy shaolin papnak. Fontos, hogy legyen mögötte egy olyan emberi dac, fricska, vagy büszkeség, ami átlendít a holtpontokon. Legyen mögötte ott az utca. A hidegség. A kíméletlenség. A szigor. Az önfegyelem. A harcos lelkület. Az ínség bizonyos fajtái, a fantázia, a komfort nélküliség. És még valami: a szeretet, az alázat. Akiben nincsen alázat, az összetöri magát.

Itt gyakran megesik, hogy por kerül az arcba és mocskos lesz a kéz, és aszfaltszagú a haj. És gyakran mosakodni sem lehet rendesen az edzések után. A fájdalom is közeli ismerőssé válik. Hátfájás, derékfájás, beütés, foltok, monokli, rándulás, ficam, szúrás, zsibbadás, ez, az. De cserébe ott van a rengeteg ismerős arc, akikkel össze lehet mosolyogni évek múltán is, még mindig ott vannak, ott a tested, amelynek minden része kidolgozott, megfaragott remekmű, és ott vagy benne Te, aki tudod, hogy nem létezik lehetetlen. 

Csütörtök reggel. Komor felhők gyülekezete, semmi jel nem utal arra, hogy ma is ki fog világosodni. És a szél a fákat táncoltatja. Beszélgetek vele. Ülünk az ágy szélén, mint mindig, amikor beszélgetünk. Régóta gondolkodtam azon, hova máshova lehetne még ülnünk, hogy ne mindig ugyanott. Ma a fürdőszobában kötöttünk ki. Én a kádba feküdtem ruhástól, ő meg a kád szélére ült.
Sírt.
Eddig olyan hasonlóak voltunk. Szinte mindenben egyezett a véleményünk. Ezért nagy vitákra nem is lehetett számítani köztünk. Úgy látszik, ennek is eljött az ideje. Nem veszekedésre gondolok, hanem szellemi pingpongra. Eddig hiányzott ez. Most hiányzik más.
Most vannak dolgok, amikről annyira másképp gondolkodunk, hogy már-már kizárja a további együttlét bármilyen formáját. Olyan ponton hasadtunk ketté, ahol a törést szinte lehetetlen áthidalni. Persze, rakhatunk bele sínt, hátha összeforr, de a csont többé nem lesz egyenes, megváltozik, deformálódik.
Rakhatunk rá még gipszet is. Telefirkálhatjuk anekdotákkal.
Csak ha le kell venni, akkor újra meg kell tanulnunk járni. Mindaddig viszketni fog, kellemetlen lesz, levegőtlen, és önkorlátozó. De utána! Minden megtalálja a maga helyét. Az élet önelrendező, konstruktív.
Szeretem. Szeret. Szeretünk.
Ő nem tudja feladni magát, mert belehal. Én feladom magam érte, és belehalok. Mégis: így leszek önmagam. Ha valamibe érdemes, akkor ebbe. Nem másba.
Persze van bennem bizalom, hogy azért mégse kell ebbe belehalni. Csak innen nézve halálos. A haláltól nézve egészen életszerű. Egy nagyobb nézőpont váltással kicselezhető az akadály. Rugalmas és hajlékony vagyok. De csak magamhoz alkalmazkodom. Nem azért csinálok bármit, hogy neki jó legyen, végső soron magamért adom fel magam. Magamért hajtom le fejem. Magamért nézek félre afölött, hogy szabadsága elevenembe tipor. Önvédelemből.
Az érték, amit együtt képezünk, nem veszhet el. Nem húzhatjuk le a vécén, csak mert egymásnak ütköztünk. Nem szeretkezünk már.
Kívánom, a magam ízlése szerint, de ő már nem az én ízlésem. Kiderült, hogy az ő lelke nincsen ott a szexben. Akkor most mit kívánjak rajta? Csontokat, húst, beleket? Nem. Az nekem kevés. Lehet, hogy nem is akarja feltárni a lelkét. Lehet, hogy semmi közöm hozzá. Hiszen a lelke senkié sem. Még az övé sem. Ezt mondja.
Hallgatok.
Éjszaka megint démonok gyűltek fölém. Egy óriási démon-team üldöz. Akik mind azon tevékenykednek, hogy megtörjenek, hogy eszem vegyék. Egy egész démon-menedzsment dolgozik felettem. Nem hagynak aludni. Kicserélik a gondolataimat, a képeimet, pl. olyan jpg. fájlokat töltenek fel a fejembe, amelyektől egyből felgyullad a tűzfal: bőgök, és rázkódom, mint egy epilepsziás. Hát rájöttem, hogy a fény legyőzheti őket. Úgyhogy szóltam a fény-menedzsmentnek. Átvilágítást kértem.
Egyedül? Megint egyedül maradok?
Nem, nem leszek egyedül. Hisz mindenkivel vagyok.
Na jó, de...
Nekem ez kicsit felszínes. Szeretem a súlyos dolgokat.  A mélyvizet szeretem. Abban lehet úszni. Persze, ott van a belefulladás, a fuldoklás veszélye. De hogyan fulladnék bele, ha biztos az úszástudásom? Mi?!Cápák?! A cápával szembenézek. S a cápa is csak a vérszagra jön. Majd korallnak tettetem magam:)

Szerelem? Szar álom.

A szerelem illúzió. Módosult tudatállapot. Időtartama: 6 hónaptól 18 hónapig. Belőle születnek a párok, akik vagy elválnak, ha a szerelem elmúlt, vagy együtt maradnak, a kialakult többletértéket átörökítve egy utódba, vagy nem. Vannak, akik egyfolytában szerelmet akarnak érezni. Mivel a szerelem illúzió, bármikor megteremthető. Csak azt kell látni, milyen a másik ember idealizált képe a nagy Ő-ről. Látni kell, igen, miért szeretett belénk annak idején. Látni azt is, hogy aktuálisan mi érdekli, mihez vonzódik. Néhányan eldobják az egész kincsesládájukat, csak azért, mert elveszítették a kulcsot. S inkább felveszik az első, útjukba kerülő aranyérmét. Aztán megint gyűjtik, gyűjtik, ládába szórják, bezárják, (nehogy valaki ellopja), és a végén elveszítik a kulcsot. Minden kezdődik elölről. Pedig a kulcs az egyetlen, ami nem illúzió. A ládikó a kinccsel, az az illúzió.

Késznek kell lenni a megújulásra. Először nem fogják elhinni, hogy Te vagy az, tiltakoznak ellene(d), pedig minden változik. Mi sem maradhatunk egy helyben, egy időbe zárva, mint a kőzetbe halt skorpió. Nem, nem. Menni kell tovább. Lenni kell tovább.
Mert milyen hosszú egy ember? Milyen mély? Milyen széles? Végtelen. Emlékezz a gyerekre, aki voltál. Mennyi mindent csináltál? Úsztál, futottál, verekedtél, ami csak eszedbe jutott, megtetted. Már nem teszed meg. Nehogy kiess a szerepedből.
Nekem mától, eldöntöttem, az lesz a szerepem, hogy nincsen szerepem. Nincsenek pózaim, nem vagyok író, nem vagyok magyar, I am not a man, Ich bin keine Frau. Vagyok.

Szerelem? Szar álom. Amikor felébredsz, mindig csalódsz. Mi a fasznak ébredtem fel??? Próbálsz visszaaludni, de már nem jönnek a képek. Már nem jön az érzés. Roppant kínos. Kénytelen vagy felkelni az ágyból, és élni tovább a valóságod. Az egyedüliséged. Miközben hiányzik a drog, amit évezredek óta fogyaszt az emberiség, hogy legyen, ami a párt feltuningolja, először is vonzalommal, majd átfinomult szeretettel. Ami két embert összeköt. Aztán hármat. Aztán négyet. Aztán egész generációkat. Aztán egy egész társadalmat. Végül az egész világot.

Nyíltan kijelenthetem, hogy a világ keletkezéséhez semmi köze Istennek. A világ a szerelemből keletkezett.
A világ egy szar álomból keletkezett. Folyton csalódunk benne. Pedig csak illúzió. Bennünk van a valóság. Mi vagyunk a kulcs, a világ a kincsesláda.

With or without love

Csodálatos ősz van. Ok-tóber. Friss hideg, arcon vágó szabadság, tarkón csapó igazság. Az írás tükör. Egy nagyon hasznos eszköz, amelybe bárki belenézhet, mindig önmagát látja benne. Nézzünk bele együtt.

Rólam lehullt minden lepel. De még mindig...akadnak finom rétegek, amelyek magamba zárnak. Szokások. Komfort. Biztonságos élet. Óvszergumiba csomagolt ember. Akiben a g... benne marad. Beleszárad. Hiába hatol bele a világba, nemzeni képtelen. Olykor groteszk leszek és ízléstelen. Olykor meg másmilyen.

Egykor volt presztízsem, amely miatt felnéztek rám. Amely miatt úgy gondolták, vagyok valaki. Lehet, hogy voltam valaki. De nem a helyzetem miatt. Mióta megszűntem, mint menedzser, annyira már nem vagyok menő. Kár, hogy csak a fehér ingem miatt szerettek. Vagy a hatalmam miatt. Kár, de ezzel szembesülnöm kellett.

Nincsen pénzem sem. Inkább tartozásom. De meg fogok szabadulni tőle. Tudom, milyen költeni, és azt is, milyen törleszteni. Sőt, arra is rájöttem, hogy a monetáris világ a csőd szélén áll. Az egész világ adós. Önmagának tartozik. Mivel? Szeretettel, éber tudatossággal.

Nincsenek szüleim. Apám az alkoholra esküdött, lyukas gatyákban járt, borostásan. Olyan volt, aki mellé nem ülnél le a villamoson. Ugyanakkor a falu gyermeke volt, a szabadságé, alkalmazottként körülbelül három hónapot bírt ki életében. Életművész volt, de tudatlan. Ösztönös. Így is végezte. Elment gombászni az erdőbe. Nem jött vissza. Pár évig keresték, majd megtalálták a csontjait, és DNS-mintát vettek. Így derült ki, hogy elköltözött.
Anyám van, sőt, annyira van, hogy mellette nem is lehetek. Éveken át a pszichiátere voltam. Anyámként ritkán találkoztam vele.
Nincsen gyermekem. Gyermekem az egész világ, gyermekek az alkotások. Akkora egy szaporulat, hogy többet sajnos nem tudok vállalni.
Rokonok? Gyökerek? Bennem eresztett gyökeret a múlt. Táplál, éltet, különösebb szerepe nincsen. A rokonságnál fontosabb a szellemi rokonság. Így lett Ady a bátyám, és Osho az öregapám.
Nincsen párom, kapcsolatom. Kapcsolódásokban élek. Ez új dolog. Elegem lett az önfeladásból, az elvárásokból és a megszokásból. Szeretni keretek nélkül is lehet. A házasság egy üzleti szerződés, amely biztosítja, hogy együtt maradjanak a párok. Mi szükség erre?
Aki szeret, az ott van veled, az életedben, anélkül, hogy elnyomna téged, vagy biztosítékokat gyártana. Van, amíg érez, van, amíg van. Ami jön, fogadd, ami távozik, engedd. A tél sem fogja megkérdezni, hogy felkészültél-e a hidegre? Jönni fog, és beléd mártja jégszarvait. A nyár nem fog csakazértis maradni, mert neked szeptemberi Last Minute utad van a Balatonra. Ezek a dolgok nem így működnek.

Nullponton vagyok. Ez a legnagyobb lehetőségem, amióta megszülettem. Most újra csecsemő vagyok, tiszta, éber. Talán ezúttal sikerül megtartani, ami lényegem, s nem koptatja sem iskolapad a tudást, sem környezet, sem múlt, sem jövő. Felébredtem. Ráléphetek a tudatosság útjára. A tudatosság: éberség. Az éberség: meditatív kapcsolat önmagunkkal. Legbensőbb figyelem.

Az alvási szokásaim felborultak. Alszom, amikor kell, és ébredek, amikor elég. Eszem, amikor éhes vagyok, és abbahagyom, amikor elég. Az egyensúly pedig megtörténik. - ahogy Osho vallja. Az egyensúlyra nem lehet törekedni, mert az már nem egyensúly. A kötéltánc bámulatos, de mire van idő, mód mellette? Lehet élvezni az életet, miközben kínosan ügyelsz, hogy le ne pottyanj? Ez nem egyensúly. Ez egy igen-igen vékony sávba kényszerítés. Aki ezen jár élete végéig, az vajmi keveset tud az egyensúlyról.

A valódi egyensúly az önazonosság. Amikor vállaljuk az elrugaszkodással járó zuhanást. Az emberek nem mernek elugrani. Állnak a dobbantón, és rettegnek, hogy amibe ugranak, talán a halál. Pedig a spirituális dimenzióban nem létezik gravitáció. Spirális szintek, spirális mozgás van. Sokan pontok szeretnének maradni. Anélkül, hogy bejárnák saját spirális pályájukat. Inkább maradnak pontként, biztosan, megingathatatlanul, miközben azt hiszik, ez a teljesség. Az is, igen. A pont is teljes, a maga nemében. Valaminek a vége, a zárása, egyben kezdet is. A lehetőségek jele. Bármilyen vonalat húzhatunk belőle, akkor már nem pont lesz, hanem vonal. Tehát vannak a pontemberek és a vonalemberek. A vonalemberek (vízszintes értelemben) egy olyan tartományban mennek előre, amelyben pontosan önmaguktól (önpontjuktól) távolodnak, s egyre messzebb kerülnek. Függőlegesen ugyanez történik. Mászunk Isten felé, de mi magunk nem megyünk fel.
A spirál gyönyörű. Fel-le visz, fel-le kanyarog, hol ilyen, hol olyan arcot vág, de mindig fejlődsz, újnál újabb köröket hoz létre magod körül. Mindig újrakezdheted. És mindig jobban és jobban csinálhatod.