Lírai napi teendők

Ki kell teregetnem. Feketét mostam. Sok-sok fekete ruhadarab lóg így is az élet szárítókötelén.
###
El kell mosogatnom. Annyi edény, amibe éltető táplálék, falat és élvezet csurrant, most várja, hogy
mielőtt újratöltöm őket, kimossam belőlük az ételek emlékezetét. A közös percek emlékezetét. A családi emlékezetet. Az egyedüllét emlékezetét.
###
Felporszívózok. A csőbe szippantom  rengeteg megélésem. Amikor átöleltél, és véletlen hajszálakat sodortál szőnyegemre. Vagy a macskámat dögönyöztem. Valahol minden hulladék egy-egy mikroélmény járulékos anyaga.
###
Fodrászhoz megyek. Hajamat visszanyírják, akár az emlékeket. Otthagyom mindet az üzletben, ami másfél hónapja rámnőtt. Nem kell. A fölöslegest hagyjuk el valahol mindig. Hiszen a növekedés, az élet, minden pillanatban körülvesz, körülragyog. Nem kell gyűjtögetni.
###
Megnézek egy táncos anyagot. Inspiráció gyanánt. Ahogy dúl-fúl a test, és mindent egységbe ránt.
###
Fürdök, és feloldódom. A víz az oldás, a relax. Aztán kereket oldok, de azt nem a fürdőkádban.
###
Irány az edzés, ahol átélhetem magam. Milyen érzés zuhanni, vagy érkezni, ahogyan. Milyen a csend, amikor csoda száll ki a testre, és milyen a lélek, amikor robban az ütemekre.
###
Jóleső fáradtsággal érkezek majd haza, de lehet, hogy nem is ide, hanem máshovahaza. Hiszen a péntek az olyan este, amikor bármi lehet, talán a waste veszte. Úgyhogy a szombati napra már minden pénteki múlttól megszabadulva kelek, súlyaim el-elhagyom, álmom elárverezem.

Magamévá tettem magam

Te nem akarsz engem, te már a másé

papírmaséba gyúrt ajándék Gésa

voltál nekem, 

vodkától fűtött Valaki Mása

kényelmednek s nem képzeletednek

szárnyalása.

Én már mindenkiévé váltam,

és vagyok a Senki szerelme,

mert örökre elloptál mindenkiből,

aki életem társa lehetne,

mert már el nem érhet ott 

bent a magtárban senki,

csak magamé lettem, s baszok a másé lenni.

Panelprogram

Lebontották az állványokat. A falak vörösre festve,

a kopott szürke letűnt.

Új bejárat épült, új korlát is van a lépcsőn,

még zörögnek kicsit, míg a szemetet elpakolásszák,

és elviszik múltjaink színtelen realitását.

Mialatt zúztak, s fejembe fúrtak,

és a macskám is naphosszat bujkált,

azt hittem, sosem lesz vége,

hogy örökké itt zakatolnak.

De most új ablakom van, azon át látom

a jövőt,

pontosan záródik, nyílik,

s nem huzatos, mint azelőtt.

Lélekgimnasztika

Arra eszméltem a napokban, hogy valójában a lelki rugalmasság az, ami szabaddá tesz. Erre ugyanúgy lehet gyúrni, mint egy testépítő bajnokságra. Ha rugalmas vagy belül, akkor, ami neked pattan, nem fog összetörni, sem akkor, amikor közeledik, sem akkor, amikor távolodik. Egy idő után bekerülsz az ÉN VAGYOK állapotába, ami annyit tesz, hogy minden pillanatban jelen vagy, és az, hogy a másik mit lép, nem befolyásol, nincsen rád hatással, mert el tudod engedni, ami köt: éspedig a vágyaid, vagy a félelmeid. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy el kell fojtani a vágyakat, nem, nem, nem. Elfogadni kell a másikat, és elengedni magunkat. Ehhez kell a tudatosság, az éberség, hogy soha-soha ne alázkodjunk meg a saját vágyaink hatására. A vágyak előbb-utóbb teljesülnek. Amint uralni kezdenek, abban a pillanatban veszítjük el az éberségünket. És az egy újabb rabság lesz, ami köt, mert mi magunk kötjük hozzá magunkat. Ne kötődj. Csak légy magad. És légy a másik is egyszerre. Légy minden. És semmi. De ez közhely.

Kultklip

Lehet, hogy a magyarázat kissé furcsa, lehet, hogy a problémámnak nem is ez a kulcsa...
Még valamikor a 90-es évek végén lehetett, hogy kijött ez a Fila Rap Jam, asszem a 2.válogatás, amelyiket az akkori spanommal rongyosra hallgattunk, betéve tudtunk, és mindenhova magunkkal vittük. Ha volt egy magnónk, akkor betoltuk a kazettát, és irány a street, meg Balaton.
Család?
Hát igen. Az valahol elveszett. Csonkaság volt mindenütt, de aki a hiphopnak élt, annak mindenben része volt, és a nélkülözés mellett mindig jutott egy-egy kiflivég, májkrémes zsemle valamelyik állomáson, ahol vártuk az aktuális buliból hazavontató sihuhut, egy-egy üveg bor vagy sör, ami a kézbe került. Vidámság volt mindig, nem panaszkodtunk, feldobtuk az életünket, ahogy tudtuk (egymással, a zenével, a kreativitásunkkal).
Ez a zene eszembe juttatja, amikor a részeges nevelőapám beesett az ajtón, majd a wc-be is beleesett, aztán éjjel megpüfölte az anyámat, miközben örök nyughatatlan álmaimat aludtam. Vagy épp szöveget írtam, alkottam, és felnyomta kakaóra a Lagzi Lajcsit vagy mittomén milyen gáz mulatós zenéjét. Amúgy nem volt vele gond a butaságon kívül, mert annyira nem verekedett, inkább szelíd kutyus volt, olyan elomló, mikor részegen hazajött, de azért voltak pillanatok, amikor szívesen fejbelőttem volna.
Leginkább lelépni szerettem otthonról, streetelni a többiekkel, edzésre járni, vagy nigger filmeket nézni piásan és szipkásan. Vagy hallgatni egy jó beatet, újra és újra, ami mindig erőt adott a túléléshez, a következő naphoz, amikor éppen nem akartam felvágni az ereimet, vagy halálra inni magam.
Ennyit a pimasz kamaszról, aki voltam, ám a múlt nem érdekel, csak a kult, amit én érek el.
És peace.

Hajthatatlan hajtás

Mindenkit hajt valami. Vagy valaki. Kevesen vannak, akiket önmaguk hajt. Többségben azok, akiket mások hajtanak. Közben persze a legtöbben meg vannak győződve arról, hogy maguktól teszik, amit tesznek. Látom magam előtt a reggeli utcaképet, amikor az aktatáskák és retikülök csak úgy himbálóznak a kézben, egy irányba haladva, mint a robotok, vagy egy megbabonázott szekta tagjai. 

Aluljárón le, aluljárón fel, zero lelkesedés az arcokon. 

Valóban ennyi az életünk?

Fásult képpel ballagni a hivatalba, az üzletbe, a gyárba? 

Mindenki másnak hasznot hajtva, hogy hozzátegyem, nagy részében nem magyar cégeknek, feláldozva akár családot is a karrierért? 

Mit gondolok a karrierről?

Amíg másoktól függ, addig nem karrier, és nem is siker. A karrier, a szolgaságunk mércéje. Mennyiben vagyunk hajlandóak másokat szolgálni, valódi önmagunk háttérbe szorításával?

A karrier egy mese, egy drog, amivel belövik az alkalmazottat, hogy legyen miért elhagynia a saját elképzeléseit. 

A karrier fogalma ebből a nézőpontból inkább egy független személyként létrehozott önrobbanás.

Önrobbanás?

Önteljesítés.

Nem, nem, nem arról van szó, ki, milyen hasznot hajt másoknak. Hanem arról: ki, milyen hasznot hajt saját magának, hozzáteszem, saját magából. 

Na, ez már karrier.

Álom

Talán fontos megemlítenem előzményként a filmet, amit láttam, ez nem más, mint Jodie Foster főszereplésével A másik én című thriller. Itt a nyitó keret az, hogy a Central Parkban megtámadják őt, meg a barátját. Brutálisan megverik őket, és a csaj 3 hét múlva tér magához a kórházban, amikor a barátját (esküvő előtt álltak) már el is temették. Nem is tudom, egy ilyenen hogyan lehet továbblépni. Na de elég ennyi a filmről.

Az én Drágám az álmomban halálos beteg volt. Tudtuk, hogy másnap meghal. Arra nem emlékszem, hogy miben szenvedett konkrétan. Csak azt tudom, hogy utolsó napján nálam volt, nálam aludt. Valami filmen szórakoztunk, az ágyban fekve, az utolsó együtt töltött pillanatokat élve ki, nem hagytuk, hogy a szomorúság vegye át az uralmat. Megölelt, megöleltem, minden úgy volt, ahogy eddig is. Közben a mélyben mindketten tudtuk, hogy reggelre ő már nem lesz itt. Ezért, mikor már elalváshoz készültünk, elköszöntem tőle, és félrehúzódtam, teret hagyva neki a távozáshoz, hiszen az magánügy. És tudtam, ő is így szeretné.
Reggel lett. Nem volt mellettem az ágyban.
Most jön a horror. Egy ajándékdoboz féleségbe, ami kb. 10x10 centi volt csomagolta magát. Hogy hogyan? Azt csak a fantázia tudja. Nézegettem, felismertem benne egy-két tagját, de mindene össze volt zsugorodva. A doboz mellett egy üzenet, hogy: kérlek, juttasd ezt el a szüleimhez.
Aztán már vettem is a fekete inget a fekete gatyát a fekete cipőt a fekete lelkemet, és felkészültem a gyászra, vittem a dobozt.

Ekkor felébredtem, végigfolyt az arcomon a könnyem. És boldog voltam, hogy bár nem velem, de él a Drága, nem mellettem, de valahol él, és nem úgy, de szeret, és hogy ez a fajta elengedés (a szakításunk) semmi, ahhoz képest, mintha  többé nem létezne.

Ugyanakkor az álmom azt is kifejezte, hogy most engedtem el igazán. A lelkem legmélyebb rétegeiből is, a tudattalanból is kitéptem. S most, szabad emberként szabad embert szerethetek benne.

Isteni Lyuk

Az Isteni Lyuknak köszönhetem, hogy élek. Erejének, kitartásának, értem hullajtott vérének.
Az Isteni Lyuk már annyi mindent megtett értem. Levest főzött nekem, az ajándékboltokat járta Valentin napon, kialvatlanul ment dolgozni másnap. Feltüzelt, vagy megpofozott, hisztizett vagy édesdeden búgta fülembe: szeretlek.
Az Isteni Lyuk epekedett, szórta azt a rengeteg sms-t, túllépve minden kreditet, majd az Isteni Lyuk sértetten dobta el a telefonját, és fejére húzta a paplant. Az Isteni Lyuk sohasem viccelt, mindig mindent akart. Isteni Lyukak ülnek a metrón. Isteni Lyukak szállnak felettem New Yorkból Bangkokba, Lisszabonból Prágába. Isteni Lyukak éheznek. Isteni Lyukak tömnek, tömnek, mohón, mintha nem lenne holnap.
Mégis: egy Istentelen Lyuk a világ.

Kultklip

Sugizo az, akit nem tudok hova tenni. Egyszerre nő és férfi, egyszerre lágy és kemény, egyszerre művész és senki.
Ez a zene elvitt a zavarosba, elvitt a mennyországba, a hangok gyönyörű össztánca lehozta a csillagokat az égről, amire még a szerelem sem képes. Egy falat japán varázs. Egy falat a testnélküliségből. Egy falat a létből. Misztérium, amit csak érezni lehet.

Kultklip

Azt olvastam Renato-ról, hogy azért lett Zero a művészneve, mert egyszer egy producer (még pályája elején) azt mondta neki, hogy ő egy nulla.
Hát erre rendesen rácáfolt.
Magari azt jelenti: bár, bárcsak, adná Isten, esetleg, legfeljebb.
Ez a klip a maga színpadiasságával és giccseivel együtt fogott meg, és vált a remény himnuszává bennem, különösen azért, mert ismerek egy Olaszországban élő magyar nőt, akivel a majdnem húsz év korkülönbséggel sikerült megélnem a remény napjait, hogy igen, van lelkitárs, Róma csodálatos, repülni mindig lehet, hisz alig egy óra az odaút. Magadhoz.
Magari. Számomra azt jelenti, mindig van tovább, mindig ember az ember, még ha olykor ez nem is tűnik így.

A zene minden

Mindig törekedtem arra, hogy ne legyek egysíkú. Vagyis nem kellett törekednem rá, mert magától adódott. Ám ezt sokan nem tudták helyén kezelni. A zenében mindenevő vagyok. Bocsánat, nem mindenevő, inkább mindenből minőségevő. Szóval a listám nagyon hosszú lenne, kiket szeretek-nagy általánosságban nem a mainstreamhez húzok, ami minőségi szempontból ugyebár nem követel magyarázatot. Bár helyenként a mainstream is belefér-akkor, ha az előadó személyisége olyan, hogy nem fér meg az undergroundon belül. Mert akkora erővel, karizmával hozza a formát, hogy mindenkinek látnia kell. Ilyen populáris egység számomra Ákos és a Bonanza, Madonna, Billy Idol, Tanita Tikaram, Faithless, stb. Ők régiek, manapság Rihanna az, aki említésre méltó. Ám ezeket csakis akkor hallgatom, ha felszínes tevékenységbe kezdek. Mert ez a felszín marad akkor is, ha Madonna hátraszaltóban fejberúgja Rihannát.

Mi van a mélyben...hát Ghymes, Lisa Gerrard aki közreműködött a Dead Can Dance-ben, aztán húúú Pulp, Muse (aki mára populárissá vált), Eazy-E, Onyx, Method Man, Parov Stelar, Air, Emma Shaplin, Kd Lang, Sinead O'Connor, és még sokan. Aztán ott a komolyzene, Beethoven és a Carmina Burana Carl Orffosan, időnként Chopin spansággal. És lehetne még beljebb és beljebb kúszni. Szeretem a világzenét, mit értek ez alatt:
különböző kultúrhangulatokat. Ugye a fado-t a portugáloknál. Az arab misztikumot. Az olasz szentimentalitást. A keleti derűs szatorit. A magyar gyökereket. :///

Mindent szeretek, ami érték. Mitől érték? Mindig korszerű, mindig aktuális, őserővel robban, és van benne valami fricska, művészi fordulatosság, inspirációs faktor.

Leginkább monumentalistának mondhatnám magamat zenei és egyéb szempontok alapján. Monumentális célok, monumentális emberek barátsága, monumentális szerelmek, monumentális súlyok és kihívások.
Végletek. Abszurditás. Groteszk.

Azt hiszem, ha meghalna a zene, nekem is végem lenne. Minden alkalomhoz illő zeném van, minden hangulatomhoz más és más stílus. Mert a zene az kell.

Kultklip

Az egyik kedvenc videoklipem. Miért? A fantasztikus hangzás mellett egy olyan témát jelenít meg, amelynek alkoholista burka alatt azért rendesen meghúzódnak a lelki indítékok, ahogyan az alkoholizmus végállapota is. Eszembe juttatja a nagyvárosi szingliség, de pejoratívabb értelemben az elidegenedettség megátalkodott bűneit, bűnrészességét, amiben bizony mi magunk is benne vagyunk tövig, mindaddig, amíg a metrón az idegen idegen lesz. És nem pedig ember, akihez nyugodtan hozzászólhatsz, hogy:
haver, milyen volt a napod?

Igazából mindenki magába dögölve él, létezik, iparkodik, hogy jobb legyen, élhetőbb legyen az élete. De élhetőbb talán csak egymás által lehet. Valahol az emberiség összeveszett. Elfelejtette, hogy mik azok a dolgok, amikért idejött.

És viszi a lakást, és viszi az álmaidat. Viszi a szerelmedet, viszi az életedet.

Hát nekem erről szól ez a zene és a klip.

La Bohéme

ma szolid herceg vagyok
csütörtökön egy gótikus perc,
pénteken izzadt macsó
majd csak maga a szex
aztán elkésett kurtizán
szétfestett travi
műmellű giccses és
gagyi
majd kliséktől bűzlő butch
aki üvegből issza a sört flanellingben
aztán egy rozsdaszín kardigán
a művészcsaj testén
ráncot vetve a hátgerincen
utána attraktív csillag
mi fényesen átzuhan az estén
egy jel
amit kerestél tegnap
és sehol nem találtad
hiány, mi fellép, ha gördül
a magányfüggöny
egy nő vagyok akit előtte
a sátán erőszakolt meg
majd az isten verte
átkozott elégia
egy hang a csendszünetre
váltás fehérnemű
tiszta tiszta tiszta
Móni, Kriszta, Melissza
Forint György, Frázis Eliza
gyilkos angyal szadista donor
mézeskalács csipke fodor
minden vagyok mindenkinek
senki vagyok a senkinek

Szabad szavak

Reménybe nem kapaszkodsz

hitekbe nem zuhansz

élethez nem ragaszkodsz

halálban nem kutatsz

Szabad vagy szabadkozol

a lét vagy 

aléltan elélvezel

mosoly a gyomrodban

magadba emlékezel:

A kalandor

Alexről tudni lehetett, hogy minden balhéban benne van. Gyerekkora óta. Mint például a detoxikáló. Egyszer csak jött az a péntek. Hétfőn az iskolai okosságok helyett még mindig az infúzió csurgott belé. Röhögött. Milyen jó kis balhé! És a legjobb, hogy még a barátnője is ott volt, mellette feküdt a szomszéd ágyon. Ugyanis az ő szülinapját ünnepelték. Ittak ezt, ittak azt, a pult választékát mind felélték. Elindultak a bulihelyre, csakhogy nem értek oda. Alex már nem sokáig érzékelte a környezetét. Utolsó kép: a lábai cikáznak előtte a betonon. Következő kép, valami rázkódás, valami női hang és egy tűsarkú. Legközelebb szembehányta a nővérkét. Így ébredt. Aztán a gyomormosás következett. Nem nagyon érezte, olyan volt, mint egy fogmosás.

Aztán meg az alvilági életben kereste önarcképét. Gondolta, dealer lesz, vagy más. Ide-oda vetette a kamaszkor, négy liter minősíthetetlen bort simán elfogyasztott, hogy utána félmeztelenül táncolhasson a házibuliban, majd a klotyón végezze valami csajjal. Ilyen volt 14 évesen. Mindig a nők izgatták, a buli meg a pia. Aztán egy szép napon átspiritualizálódva ébredt fel.

Azóta is szereti a nőket, a csinos combokat a szoknya alatt. Valójában mindig is imádta a szoknyát. Amelyben szinte már érinthető, de mégis sejtelmes körvonalak szabad utat engednek képzeletnek, kéznek.
Költő lett, és elindult a lelkekbe. Ott is aztán látott mindent. Pfűűű, de még mennyi mindent. Valójában lelkeket akart enni. Mohón, a lehető legnagyobb kitartással kutatta fel áldozatait, vagy ők jöttek el hozzá önként. Előbb-utóbb minden kiszemeltje beadta a derekát.

A vérzivataros kamaszkorban igyekezett kipróbálni mindent és mindenkit. Tudta, jól jön a tapasztalat. És mi másért, mint tapasztalni van itt. Látni, megélni, megízlelni, aztán szenvedni, majd továbblépni. Vállalta a szenvedést mindig. Nem volt olyan veszély, ami ne izgatta volna fel. Ment és hódított. Amikor más elveszíteni készült a szüzességét, ő már épp tesztelte a gruppen összes variációját. Aztán megunta. Gondolta, sokkal nagyobb kaland egyvalakit megtartani, mint százvalakit meghódítani. Ezt értettem átspiritualizálódáson. Úgyhogy jöttek a hosszú kapcsolatok. Az elején nehéz volt beleszoknia, pont egy olyat fogott ki, aki két héttel a megismerkedésük után mással csókolózott. Hm...érdekes, gondolta magában, és lefeküdt az exével, meg annak a valakijével egyszerre. Ha valamit komolyan gondolt, nem szerette, ha átbasszák a fejét. Na mindegy. Azért együtt maradtak vagy három évig, laktak itt, ott, volt sok életük együtt, de Alexnek másokkal is. Hiába, ha bemutatásra került egy-egy barátnőnek, valahogyan mindig beléjük habarodott, és félrejátszott. Csalt, és szeretett. Egyszerre mindenkit. Vagy inkább külön-külön. Valahogy izgatta az a dráma, ami köztük zajlott, a pofonok, amiket ezzel kiérdemelt.

Aztán jött egy nagy románc. Felnőtt élet volt már ez, ekkor bemutatkoztak neki az angyalok, mindenkire mosolygott egy-egy mámoros éjszaka után, mesterére lelt. A mester persze lelécelt, ahogy azt illik. Majd fel-felbukkant, míg a tanítvány jobb nem lett nála. Persze Alex megint hibát követett el. Beleszállt egy kapcsolatba, amelyben végképp nem tudott önmaga lenni. Úgy látszik, vannak ilyen tartalékos időszakok, amikor a kalandorok is elfáradnak, és másnak tűnnek, mint amik, bujkálnak, inkognitóba vonulnak.

És akkor egyik-napról a másikra megcsalják. Mi???? Engem??? Egy kalandort? Alex rém büszke és hiú volt mindig is. Na itt aztán borult a bili. Vele ezt nem lehet megcsinálni. Felöltötte éjszakai énjét, és már vitte is haza a következő csajt. Ezután a legtesthezállóbb időszaka következett. Mondhatni, kiteljesedett kalandorsága. Megért, mint a jó bor. Jó állása volt, megtehette, hogy jön-megy, taxin vagy repülőn, vagy a nők céges autóján. Általában vidéken talált kikapcsolódást. Itt aztán minden jóban része volt, a tenyerén hordozták. Miért? Mert önmaga volt. Udvarias, figyelmes, izgalmas, szórakoztató. Mindig új, mindig más. Ugyanakkor a románcok megviselték, ismét inkognitóba vonult. Azt gondolta, majd mostantól megtalálja azt, akivel kiélheti legbelsőbb kalandorságát: azaz egy életen át kutathatnak majd egymásban, és egymáson kívül, együtt. Egy életen át tartó izgalom lesz, kéjutazás, szeretkezések vég nélkül, randik és évfordulók, hülyeségek és bohémságok, meghittségek és inspiráció.

Ám kódjait félreértelmezték. Hagyta, hogy így legyen. Nem akart semmit. Összetört. A másik nem ismerhette, mert alig látott belőle szikrányit is. Alexnek nem ment a kalandozás. Megtorpant. Kibaszták a munkahelyéről, elkezdett félni. És a félelem a kalandorok legnagyobb ellensége. Azelőtt mindig úgy élt, hogy nem bánt semmit, ha belehal is. Az utóbbi időkben elkezdett félni. Mi lesz, ha? És mi lesz, ha? Adósságok nyomták a vállát, mindenki csesztette. Pedig önerőből rengeteg tapasztalatot gyűjtött, sokat elért. Most nem tudta megszokni az új állapotát. Párja sokat segített neki, de lehet, hogy többet ártott. Lehetett volna mondjuk az is, hogy Alex mellett önmagát élje meg, és akkor az igazi Alex is előbújik. Akkor sült volna el jobban a dolog. De mindig könnyebb csendesen kisétálni. Elsomfordálni, magyarázatokat gyártani, embereket vonzani be, akik kiszabadítanak az öncsapdából.

Hát jó. Alex ismét életben van, mi az hogy, nem volt ennyire formában már régóta. Olykor inkább elviseli a magányt, minthogy még egyszer a meghittségnek hódoljon. Mi a fontosabb? Számára bizonyosan az izgalom, hogy az lehet, aki, és erre emlékeztetni sem kell.

Kurvára ironikus, hogy párja épp azért hagyta el, hogy egy ilyen embert keressen. Ott volt az orra előtt egy csomagban a lehetőség. Nem nyitotta ki. Alex büszkeségébe tiport. Alex felkelt, és nem fordul vissza. Akiket elhagyott, többé nem tudhatják meg, amit elszalasztottak. Vagy megtudhatják, de meg nem kaphatják, meg nem érinthetik. Hisz a valamikori mester is csak sóvároghatott utána elhízva, megviselten. A dics majd azé lesz, aki valóban képes vérkomolyan, halálig játszani a szerelmet, végsőkig pendíteni a húrt. Addig? Addig meg kóstolás van, a játék elindult. A gémóverig még sok idő van.