Arc poetica

Egy rövidebb vallomást intéznék arról, mik, melyek az irányadó elveim napi, irodalminak nevezhető létezésemnek.
Talán inkább pontokra szedem:
1. Az élet az első, az irodalom a második.
Tehát törekszem arra, hogy az életemmel írjak, s nem pedig az írásomban éljek. Ennek a pontnak van egy másik értelmezése is: maga az életem, a létezésem váljon költészetté, s ne pedig a költészetem az életemmé. A létezésem, a gesztusaim legyen művészet, az, aki, ahogy vagyok - barátságban, szerelemben, partizásban és munkában. Ez nagyon fontos számomra, ezután jöhet csak az írás. Nagyon szeretnék például két lábon járó könyv lenni és nem pedig író, aki elbújt a könyvben.
2. Kőkemény őszinteség.
Az általam megismert és értelmezett valóság teljes átadása, ami nevezhető realista irodalomnak is, bár az én realizmusom kissé különbözik az általában realizmusnak skatulyázott vízióktól. Mivel nem tudok egyetlen valóságot feltételezni, nem is nevezem magamat realistának. Hiszen mindenki realizmusa különbözik. Igyekszem mindent leírni, és semmit sem visszatartani, még akkor is, ha ezzel azt kockáztatom, hogy megbántok valakit, vagy vásárra viszem a bőröm.
3. Sokszínűség = Teljesség.
Nehéz utat, de tudatosan választottam, miszerint az irodalmon belül a lehető legszélesebb spektrumot igyekszem a lehető legtöbb eszközzel szemléltetni. Lesznek olyanok, akiknek nagyon tetszik egy irányom, a másiktól viszont sírva menekülnek. Ez mindig így lesz, mert nem egy bizonyos árucikk akarok lenni, hanem maga a bolt. Azt vedd ki, ami tetszik. A létezés teljessége ugyanis azt jelenti, hogy minden aspektust észre kell venni, azokat pedig az eszköztárból kiválasztott, hozzájuk illeszkedő prezentációs technikával kifejezésre juttatni. Egyszerre létezik bennem a recenziók és esszék tudományos, analitikus nyelve, a szürrealisták, szimbolisták vizuális analógiái, humoreszkek abszurditásai, a mesélő kedv, a versek között pedig a szabadverstől a kötött formákig minden.
Nem akarok skatulyaköltő lenni. Nem, nem kell, hogy egyből rám ismerjenek. Pont ezt igyekszem elkerülni. A jellemezhetetlenség egyfajta végtelenséggel, lezáratlansággal, nyitott ajtókkal kecsegtet. A kialakultság meghaladásának nevezhető, amennyiben tudatos. Amennyiben nem, akkor a kialakultság hiányának. Az enyém tudatos. Az egységet ez esetben az életmű mutatja meg, nem annak egyes darabjai. Majd, ha... remélhetőleg eljutok odáig, hogy életműről legyen szó, jó pár évtized múlva.

Hogyan lettem Eve Alexander?

A felvett nevem: Eve Alexander. Sokan kérdezik, hogy miért? Minek és honnan jött ez az írói név?
Az egyetlen prózai ok, hogy Horváth Évából százezer van. Lehetetlen egy ilyen névvel bármit is kiadni, másrészt pedig semmiféle névrokonságot nem akarok egy szépségkirálynővel sem.
Sokat gondolkodtam a dolgon, amióta Eve-ként létezem. Mert nem én lennék, ha nem vizsgálnám meg a spirituális jelentőségét alaposan. Mi rejlik horváthévaságom hátterében?
Maga a sorsfeladatom: kitűnni tudni a szürkeségből, harcom a középszerű ellen, az önmegvalósítás és az önfelvállalás. Nem elbújni akarok Eve Alexander mögé, hanem felnőni hozzá. A legérdekesebb, hogy már magam is meglepődöm, amikor a személyimben, vagy hivatalos iraton meglátom az eredeti nevemet. Mintha valaki más lenne, legalábbis semmilyen közöm nincsen hozzá. Sokan szólítanak Eve-nek, akik nem ismertek Horváth Évaként.
Soha nem fogom letagadni azt, hogy honnan jöttem, és mi a nevem. Ám, lehet, hogy eljön a perc, amikor a személyim is megváltozik.
Másik ok: mivel alapvetően globálisan gondolkodom, és nem titkolt célom idegen nyelven is megjelenni, a felvett név ezt is jelentősen támogatja.
De mégis, hogyan keletkezett?
Rengeteget, éveken át gondolkodtam rajta, hogyan kellene megváltoztatnom a nevemet, hivatalosan is. Nem tetszett semmi, mindegyik verzió tőlem idegennek hatott. Aztán lassan-lassan közeledett a megoldás.
Az Eve ugyebár adott volt. Szeretem az Éva nevet, mert egyrészt a Bibliában ő volt az, aki belement a kígyó általi megkísértésbe, és bizony vele együtt a tiltott tudás világába, ahol jómagam is sokat időzöm. Másrészt az emberiség anyja. Az Alexander pedig egy munkatársamtól ered, aki elkeresztelt Nagy Sándornak, és jókat röhögtünk ezen. :)
Jelentése pedig: férfiakat vagy férfiaktól oltalmazó. Továbbá: a Sándor név mély, érzékeny, tiszta személyiség kialakulását segíti. Intelligens emberét, aki az anyagi dolgokat megbecsüli. A név viselõi minden jó minõségû dolgot élveznek, amit csak lehetõségeik megengednek. A Sándoroknak jó érzékük van az üzlethez és a vezetéshez. A legjobb munkát akkor végzik, ha függetlenül, önállóan dolgozhatnak, és cselekvés elõtt megtervezhetik azt. Nem barátkoznak könnyen, inkább távolságtartók.
Numerológiai szempontból vizsgálva pedig ez a név hozzásegít a sorsom beteljesítéséhez, mivel annak számértéke 9-es.
Eleve nagy lépést jelentett átvezetni magamat az Eve Alexander-ségbe. Innentől rajta a sor, Horváth Éva pedig marad egy üres adat.

Szerelemtangó

Szeretni = elengedni tudni. Távolodni, közeledni. Közeledni, távolodni. Utazni. Utaztatni. Tükörbe nézni és elfogadni a képet vagy megváltoztatni, ha nem tetszik. Szeretni azt jelenti, ha vele vagyok, csak rá koncentrálok. Elvegyülök vele, eggyéválok vele, majd önként visszaadom a világnak, eleresztem, hogy tapasztalja, élje, ami az ő saját sorsa. Én nem lehetek a sorsa. Én az én sorsom vagyok, és ő a része, segítője, tovább álmodója, csiszolója, kísértője, bűvölője. A szerelem: belégzés-kilégzés. Feszültség-oldódás. Mert, ami nem feszül, az nem oldódhat. Ha nincsen kilégzés, akkor belégzés sincsen. A levegőt is elengedem, és hiszem, hogy a következő légzésnél ismét megkaphatom. Sokan belefulladnak a kapcsolatukba. Pedig ki kell nyitni az ablakot. Szellőztetni kell. Akkor is, ha fáj, ha hiányzik. Ezt az űrt önmagunkkal kell megtölteni és akkor a szeretett személy nem világűrt kap vissza, hanem univerzumot, mikor legközelebb találkozunk. A szeretet ADÁS. Elfog-ADÁS.

A francnak annyi

(Tribute to Mohai Tamás)

A fasznak annyi ceruza

a fasznak annyi hegyező

a fasznak annyi gésa

a fasznak annyi legyező

a fasznak annyi reumás

a fasznak annyi cukros

a fasznak annyi pincér

a fasznak annyi pultos

a fasznak annyi ismerős

a fasznak annyi idegen

a fasznak annyi hős

és a fasznak annyi türelem

a fasznak annyi kávé

a fasznak annyi iroda

a fasznak annyi tévút

a fasznak annyi pocsolya

a fasznak annyi viktor

a fasznak annyi rezsinem

a fasznak annyi címke

a fasznak annyi rezsimen

a fasznak annyi pláza

a fasznak annyi stadion

a fasznak annyi takarodj

a fasznak annyi leszarom

a fasznak annyi jókedv

a fasznak annyi ebola

a fasznak annyi krízis

a fasznak annyi frizura

a fasznak annyi szerető

a fasznak annyi lábszőr

a fasznak annyi tőzsde

a fasznak annyi number

a fasznak annyi guru

a fasznak annyi koldus

a fasznak annyi angol

a fasznak annyi mókus

a fasznak annyi költő

a fasznak annyi jambus

a fasznak annyi Mikulás

a fasznak annyi Krampusz

a fasznak annyi temető

a fasznak annyi kórház

a fasznak annyi fesztivál

a fasznak annyi kolbász

a fasznak annyi üzlet

a fasznak annyi telefon

a fasznak annyi képzés

a fasznak annyi fogalom

a fasznak annyi karrier

a fasznak annyi külföld

a fasznak annyi szeresd

és a fasznak annyi gyűlöld

a fasznak annyi jóslat

a fasznak annyi maja

a fasznak annyi ember

a fasznak annyi baja

a fasznak annyi szelfi

a fasznak annyi ájfon

a fasznak annyi cunami

a fasznak annyi tájfun

a fasznak annyi Hello Kitty

a fasznak annyi Potter

a fasznak annyi Batman

a fasznak annyi Joker

a fasznak annyi verda

a fasznak annyi tesó

a fasznak annyi fasz

és a fasznak annyi kecó

a fasznak annyi reklám

a fasznak annyi gyógyszer

a fasznak annyi AIDS

és a fasznak annyi óvszer

a fasznak annyi biobolt

a fasznak annyi wellness

a fasznak annyi kurva

és a fasznak annyi perverz

a fasznak annyi pénz

a fasznak annyi éhség

a fasznak annyi műmell

a fasznak annyi szépség

a fasznak annyi robot

a fasznak annyi szabi

a fasznak annyi luxus

a fasznak annyi gagyi

a fasznak annyi bal

és a fasznak annyi jobb

a fasznak annyi kényszer

a fasznak annyi jog

a fasznak annyi koala

a fasznak annyi líció

a fasznak annyi tele

a fasznak annyi vízió

a fasznak annyi földrész

a fasznak annyi csillag

a fasznak annyi vallás

a fasznak annyi jin-jang

a fasznak annyi karma

a fasznak annyi lelki társ

a fasznak annyi egó

és a fasznak annyi entitás

a fasznak annyi magány

a fasznak annyi libidó

a fasznak annyi abortusz

a fasznak annyi liberó

a fasznak annyi bejegyzés

a fasznak annyi blog

a fasznak annyi pia

és a fasznak annyi drog

a fasznak annyi írás

a fasznak annyi beszéd

a fasznak annyi törtető

a faszom álljon (b)eléd!

 

 

Ady Endre halálának 96. évfordulójára

Ady Endre: 1877. november 22. - 1919. január 27.

József Attila:

Ady emlékezete

- Meghalt? Hát akkor mért ölik naponta
szóval, tettel és hallgatással is?
Mért békítik a simák alattomba'
lány-duzzogássá haragvásait?
Földön a magyar és földben a költő,
dühödt markába rögöket szorít,
melléről égre libbent föl a felhő,
de tovább vívja forradalmait.

A televény titokzatos honában
izgat tovább, nem nyugszik, nem feled.
Ezer holdon kiált és haragjában
szeleket űz a Hortobágy felett.
Szeleket, melyek úri passzióból
a begyüjtött kis szénát szétszedik
s a sülyedt falun fölkapják a hóból
Dózsa népének zsuppfedeleit.

Teste a földé. Földmívesé a lelke,
azért koppan a kapa néhanap.
Sírja három millió koldus telke,
hol házat épit, vet majd és arat.
Verse törvény és édes ritmusában
kő hull s a kastély ablaka zörög,-
eke hasit barázdát uj husában,
mert virágzás, élet és örök.

(1930. március 23.)


"Azt tartotta, hogy az írónak semmi körülmények között sem szabad mást és másképp írni, mint ahogy meggyőződése diktálja. Költészete a teljes odaadás vágyából fakad, fenntartás, képmutatás nélkül tárta fel egész lényét a világ előtt, érzéseit úgy, ahogy forrtak benne, nemcsak a nemes fémet, hanem a salakot is, ami bennük van, gondolatait a maguk teljességében és feszítő erejében, óvatoskodás és politizálás nélkül. Ezért van benne lírájában egész valója, egy emberi lélek minden küszködése a jóval és rosszal, s ezért van egész költészetének az az egységes jelleme, amely úgy tünteti fel összes verseit, mint organikusan összetartozókat, egy egységes organikus élet kifejezéseit. Adynál a költészet és élet nem volt különválasztott két dolog, ő a költészetében élt, s egész emberi élete alig volt más, mint a költészetnek közege. Olyan volt, mint egy természeti jelenség. Mint ahogy a fa arra van rendeltetve, hogy virágozzon és gyümölcsöt hozzon, őneki is csak arra való volt az élete, hogy versek támadjanak belőle. Senki olyan teljesen fel nem áldozta magát a versért, képes volt minden poklokon keresztülmenni csak azért, hogy költői hivatását beteljesítse...
...Akik csupán esztétikai kategóriákkal közelednek hozzá, azok sohasem fogják megérteni nagyságát, mert nem jutnak el odáig, hogy az egyes versek tömegén túl meglássák azok egységét, meglássák, hogy életének munkája egy egységes, élettörvények által megszabott dráma, amelynek cselekvénye egy hatalmas életakaratnak vereségről vereségre való küzdelme azzal a világgal, amelyben élnie kell és amellyel nem tud békét kötni...
...Nem tudta megkötni azokat a kompromisszumokat, amikkel mi, többi emberkék egyéniségünkből való áldozatok árán is megszerezzük magunknak a nyugodalmas élet olcsó lehetőségeit. Nem tudott erőszakot tenni magán. Ő nem tudott másképp, mint hogy teljes intenzitással élje és fejezze ki az életet, s ha a világ, amelyben élni kell, ezt akadályozza, ő ebbe nem nyugszik bele okos, derék ember módjára, hanem egész testtel nekimegy a világnak, s inkább elpusztítja magát, semhogy bármit is engedjen önmagából...
...hevesen élt benne a vágy, hogy megértsék és reagáljanak rá, de ennek a vágyának sem tett engedményeket, mindig azt mondta és úgy, ami és ahogy benne élt, tekintet nélkül arra, hogy tetszik-e másoknak, megértik-e és nem támaszt-e maga körül ellentmondást..."

(Schöpflin Aladár: Ady igazsága, részletek)


Ady Endre:

Finita....

Vége van. A függöny legördült,
Komisz darab volt, megbukott.
Hogy maga jobban játszott, mint én?...
...Magának jobb szerep jutott!
Én egy bolond poétát játsztam,
Ki lángra gyúl, remél, szeret -
Maga becsapja a poétát,
Kell ennél hálásabb szerep?!...

Kár, hogy kevés volt a közönség.
Nem kapott illő tapsokat,
Pedig ilyen derék játékért
Máskor kap rengeteg sokat.
Mert e szerep nem most először
Hozott magának nagy sikert:
Volt már olyan bolond poéta,
Aki magának hinni mert...

Én magam e csúfos bukásért
Vádolni nem fogom soha,
Ez volt az utolsó csalódás,
A szív utolsó mámora.
Egy percig újra fellángoltam,
Álom volt, balga, játszi fény;
Megtört egy kegyetlen játékon,
Leáldozott egy lány szivén...

Vége van. A függöny legördült,
Végső akkordot rezg a húr,
Elszállt a hitem, ifjuságom,
Utolszor voltam trubadur...
Eddig a vágy hevéért vágytam,
Most már a hitben sincs hitem,
Ártatlanság, szűzi fehérség
Bolond meséjét nem hiszem.

Vége van. A függöny legördült,
Komisz darab volt, megbukott,
Rám tán halálos volt a játék,
Magának érte taps jutott.
Így osztják a babért a földön,
Hol a szív sorsa siralom...
...Hány ily darab játszódott már le
Ezen a monstre-színpadon?!...

Fodor Ákos: Ars poetica

Ha síremléknél
szebbre, tartósabbra vágysz:
vers légy – ne költő.

Hétköznapi függőségeink

A függőséget, mint olyat, régóta kutatom a dohányzás jegyében. A legtöbben a megvonásra esküsznek. Minden ilyen alanynál észrevettem valamilyen pótcselekvést: slusszkulcsforgatás, sörösüvegcimke-tépkedés, hajcsavargatás. Mondjuk, ezek egészségesebbek, mégis tudat alatt valaminek a hiányát jelzik. Mások a fokozatosságra teszik a voksot. Utóbbit támogattam mindig is, de az sem vált be. Azon voltam, hogyan lehetne egyszerre jó is és leszokás is. :)
Életmódváltás, életmódváltás, életmódváltás. Behelyettesítés. Itt már közelebb jártam a megoldáshoz, csak arra nem gondoltam, hogy az életmódváltáshoz észjárásváltozás is kell. Csakhogy az nem olyan egyszerű, és nem máról-holnapra történik meg. És nem kívülről, hanem belülről érdemes kezdeni.

Egy ideig szenvedtem attól, hogy félelmeim támadtak. Meghalok tüdőrákban. Megfulladok. Nem tudok sportolni. Infarktust kapok. Ue. az italozással kapcsolatban is. Túl vadul élek. Nem lesz ennek jó vége. Ekkor már tudtam, hogy míg az egyik ember dohányozva ünnepli a századik életévét, addig a másik negyvenévesen távozik. Persze test és test között is van különbség, de a testi bajokat is alapvetően lelki gócoknak tulajdonítom. Az is szöget ütött a fejembe, hogy anno a mozitól a tévéműsorokig, mindenhol dohányoztak az emberek. És nem ilyen-olyan füstszűrős cigarettát szívtak, hanem mezítlábast. Mégsem halt meg több ember (akár passzív dohányosként) bizonyítottan a cigaretta miatt, mint ma, amikor már csak szigorúan elszeparáltan lehet dohányozni.

Tudtam, hogy ennek is, mint sok mindennek fejben kell eldőlnie. Így hát kijelentettem:
nem vagyok hajlandó akarattal, kínlódva, kudarcra ítélve küzdeni a cigi ellen. Az ügy más megoldást igényel. Először is: nem küzdök ellene, mert ezzel még nagyobb energiát adok neki. Másodszor: nem tömöm tele az agyamat a dobozon feltüntetett félelmekkel. Cigarettázom, mert jólesik. Annyi bort, sört fogyasztok, amennyi jólesik. Rövidet például nagyon ritkán iszom, mert általában nem esik jól. Pedig régen....És itt jön képbe az ízlés. Ahogyan belülről változunk, az magával hoz ízlésbeli változásokat is.

Nagy csoki és gumicukorzabáló voltam valaha. Édes borok. Édes likőrök. Ahogy ráeszméltem a mértéktelen cukorfogyasztás lelki miértjeire, a lelkemmel dolgoztam ezen. Anyám egy cukorral itta a kávét, én kettővel. Ha véletlenül összecseréltük, fújogtam és elhúztam a számat. Ma cukor nélkül iszom a kávét, a teát, az eredendő ízük miatt. Az édes bor, a likőr ihatatlan számomra. Ha a kávémba cukor kerül, meg sem bírom inni. Mert a cukrot az életem más területein találtam meg.

Tavalyi felfedezésem a hús volt. Eljártam egy tudatosság fejlesztő csoportba, dolgoztunk magunkkal rengeteget. Sohasem voltam egy nagy húsfaló, de azért szívesen betoltam a rántott húst. Aztán, ahogy visszanézek, egyre inkább kerültem a sötét húsokat, marhát régóta nem ettem, a disznótól is egyes esetekben kirázott a hideg, a vadakról meg ne is beszéljünk. Most, a kreatív tudatosság műhely után pedig egyszerűen önmagától megszűnt a késztetés, hogy húst egyek. A csirkétől is örökre elbúcsúztam. A tojás még benne van a menümben, de, mivel fixa ideám az, hogy a tojás elvétele a tyúktól egy abortusznak minősül és magzatot eszek, ez sem fog sokáig kelleni, csak az átállás idejére.
Az agresszió, az indulatosság, lázadás helyére igyekszik a könnyedség, a nyugalom és a béke.

Így fogom letenni a cigit, ha valaha is leteszem, és az italok nagymértékű fogyasztása is elmarad, ha elmarad. Egyelőre hagyom, elfogadom magamat olyannak, amilyen vagyok, szeretem magam bagószagúan, szeretem magam pár sör után. De: érzem, hogy egy hétvégi kiadós piálás a barátokkal mennyi időt, energiát vesz el a valódi élettől, annak ellenére, hogy élményeket ad. Ezek olyan folyamatok, amelyek végül azt eredményezik, hogy az oda nem illő dolgok, szigorú önfejlesztés mellett, törvényszerűen kifordulnak az emberből.

Persze nem tudom, csak érzem, hogy ez lehetséges. Általában mindenképpen jót tesz, ha figyelünk a testünkre és arra, amit kíván. Mi az, ami egészséges ebből, mi az, ami egészségtelen, és minek a meglétére, illetve hiányára utalhat a lelkünkben.

Ha nincs miről írni

Voltak, vannak, lesznek olyan napok, amikor azt gondolom, hogy nincs miről írnom. Mint ma is. Holott az ember arról is tud írni, hogy nincs miről írnia. Egyre inkább meggyőződéssé válik bennem, hogy aki valaha is írásra, újságírásra adja a fejét, annak rutinból is tudnia kell írni minden egyes nap, ha nem is remekművet, ha kínszenvedés árán is, de ÍRNIA kell. És menni is fog. Ez egyébként igaz bármelyik szakterületre, de most maradjunk a művészetnél. Az írót ne mindig úgy képzeljük el, hogy az egyik mély áhítatból esik a másikba, miközben megfeledkezik mindenről. Az írónak ezek ünnepélyes, kivételes pillanatai, a többi pedig hétköznapi munka, már amennyiben hétköznapinak mondható a tevékenysége, de a nagyon mély látomások nem keletkeznek óráról-órára. Azokért meg kell dolgoznia. Vannak időszakai:

- A külső megfigyelésnek
- A megélésnek
- Az olvasásnak
- A befelé figyelésnek
- Az alkotómunkának
- És a látomásoknak.

A külső megfigyelésekhez tartozik, amikor felülök a metróra, sétálok a kutyával, bemegyek a városba valamit intézni, valahol várakozok, megnézek egy filmet, kiállítást, vásárt. Jellemzője, hogy egyedül követem el, de kifelé fordulok. Ha valakivel mégis összefutok ilyenkor, kiváló hallgatóságnak bizonyulok.

A megélést nem kell túlzottan bemutatni, de egy-két speciális jellemzője van: ott kezd el érdekelni, ahol mások abbahagyják. Mert ha nem nézem meg, mi van mögötte, akkor hogyan is adhatnék számot a teljes élményről? Iszunk? Igyunk, amíg bírunk. Táncolunk? Táncoljuk hólyagosra a talpainkat. Szeretünk? Őrületig szeressünk. Akkor is, ha mindenki más azt mondja, figyelj, ennek semmi értelme nincsen. Na, egy költőnél ekkor kap értelmet valami.

Aztán a költő belefárad. Még a boltig sincs kedve kimenni, átlépni a küszöböt. Olvasmányaihoz fordul, mert célja, vonzalma, érdeklődése sohasem szűnik meg a könyvek iránt. Tudásvágy bök a mellkasába. Engem pánik fog el, ha nincsen itthon olvasatlan könyvem (rendszerint mindig tartalékolok polcon is, gépen is, nehogy kifogyjak belőlük, igyekszem ötven-hatvan könyvvel magam előtt járni). Az író szavakkal táplálkozik. Képeket, eddigi tudást rendszerez, hasonlít, analizál, beleérez a karakterekbe. Duplán olvas: egyszer mint élvező, egyszer mint szakmai szem. Ezzel meg is érkezik önmagához, szép csendben, jó gyerek módjára elvan.

Zenét hallgat, meditál és/vagy önmagán dolgozik. Egy érzést, egy tulajdonságot, vagy a jövőt kémleli. Esetenként a múltat. Rendbe rakja a környezetét, pakolászik, selejtez. Egyeztet, analógiákat futtat, majd látomása születik, sejtése, ambíciója és alkotni kezd.

Ilyenkor előfordul, hogy a kívülálló számára őrültnek tűnik, mert a holt nyugodt személyből hirtelen tobzódó, világokat megváltani akaró, izgága, tűzben égő lázadó lesz, vagy sértésre ad okot, ha nem veszi fel a telefont, bepiál, vergődik, csúcson van, lezuhan, társaságra vágyik, de nincsen, akivel aktuális ügyét megoszthatná, vagy, ha lelkesen megosztja, egyszerűen furcsán néznek rá, mert senki sem tudja lekövetni, hogy ennek hány oldal könyvélmény, hány nap életélmény a forrása. Aztán megszületik a vers, a novella, bármi. Az író megnyugszik, a téma kifullad, vagy több altémára ágazik szét, és akkor jöhet az alkotóMUNKA, ami nem mindig egyenlő az áhítattal.

A vers általában nagyobb impulzusok intenzív kisülése, de ennek is vannak különböző hőfokai. A próza, vagy regényírás nevezhető egy igen-igen elnyújtott orgazmusnak. Amikor írom, azért nem adom fel, mert egy csomó jó részt megírtam már, és tudom, hogy folytatnom KELL. De már nem is az adott rész izgat, hanem, hogy eljussak a következőhöz, és aztán a következő után a végéhez. Amikor belemerülök, van, hogy napokig benne élek, és baj van, komoly baj, ha a városban támad elintéznivaló. Elfelejtek leszállni helyeken, otthon hagyok dolgokat, stb. Megfeszített koncentráció kell minden egyes úton való átkeléshez, intézkedéshez. Miért? Mert beszív magába a könyv napi nyolc óra írás után. Éjjel is ott van. Vagy mondatok között fetrengek, vagy vele álmodok. De aztán jön az a szituáció, hogy egy kávé, két kávé, reggel, még mindig az üres monitort bámulom, nekiállok takarítani inkább, majd visszakényszerítem magamat a gép elé, hogy akkor tessék írni. És gépelek. Szó szerint. Meg-megakadva, betűről-betűre vonszolom magamat. Aztán beindul. Beindul és nehéz abbahagyni, visszamenni abba a hétköznapba, amilyen nekem is van. Telefon, megyek állásinterjúra, vagy dolgoznom, főznöm kell, főzök, másnap vissza, ugyanoda, előlről kezdeni.
A villogó kurzor az egyik legrosszabb dolog tud lenni a világon. Máskor vakon gépelve rohanok előre. Még le se írtam az előző mondatot, újabb három van a fejemben. Míg kimegyek a vécére, féloldalnyi szöveget gondolok el magamban. Ilyenkor halogatom az evést, ivást, mindent.
A vers maga a tűz, a regény a tűz folyamatos fenntartása - a tüzelés.

Vannak olyan írásaim, amiket utólag fedezek fel a gépemen és nem tudom, hogy ki írta és mikor. Aztán rájövök, hogy én.

Másik eset, olvasom át a regényt, és nem találok benne egy részt, amire határozottan emlékszem, hogy megírtam. Kiderül, hogy csak álmodtam. Aztán persze utólag beleírom, hozzáírom.

Legutóbb megálmodtam a könyv borítóját. Reggel lerajzoltam.

Egyszer egy percre visszaaludtam, szundi opcióval a telefonon, és egy nyolc versszakos verset álmodtam. Még azon is erőlködtem, hogy valahogyan megjegyezzem, és többször felmondtam, ám, amint megszólalt a vekker, már csak az utolsó szavát bírtam elkapni, meg az élményt, hogy az agy mire képes bizonyos körülmények között.

Ezzel csak azt akartam mondani, hogy van miről írni. Mindig. A kurzor a dokumentum szívverése.

A civil áldozatokért

 az élet porcelán

a mosoly

aláaknázott verem

könnygubókból szövődik

a fáradt szerelem-selyem

 

az élet szivárvány

de holnap

gyilkos jégeső lehet

maradj ma kicsit tovább

és holnap meghalok veled

 

az élet buborék

kipukkan

belőlünk a létezés

repeszdarabokká vált

az egykori beszélgetés

 

az élet szerelem

halálos

önpusztító folyamat

törékeny akár a csend

a donyecki troli alatt

 

 

Mélységes megdöbbenéssel néztem a tragédia helyszínét. 18+!

 

 

 

Fantomország

Furcsa dolog, hogy létezik ez a hely, ez az ország.

A saját létezésem és a többieké is hihetetlen benne.

Fantomország lettünk. Így, együtt, egymás nélkül. Egyéniségekre szakadva várunk, mint széthullt egyesület tagjai, várunk, hogy majd valaki elintézi, várunk a csodára, majd minden megoldódik valahogyan.

Erről a társadalomról csak annyit lehet tudni, hogy Orbán Viktor a feje.

Havonta csekkeket, hiteltartozásokat látok jönni felém. A hivatalokban fantomemberek ülnek, a bankokban szintén. Ők tudnak rólam, de én nem tudok róluk.

Ismerőseim nagy részét leköti a megélhetése, engem nem, mert nekem nincs. Egy évben háromszor találkozunk, akkor is vagy elalszanak az ünnepi asztalnál, vagy betegek. Ezt MAJDNEM meg is értem. Politikával, művelődéssel rég nem foglalkoznak, vagy csak nagyon keveset, emberi, baráti együttlétekre meg még ennyi sem jut. Pedig a politika ott kezdődik, hogy először is néppé szerveződünk - addig a politika sem létezik. (vö. polisz-nép). A romkocsmák népszerűsége nem véletlen. Ez ugyanis a régi házibulik, otthoni összejövetelek iránti igény tudattalan kivetülése. Nem véletlen az sem, hogy hungaricum.

Fantomirodáknak fantomhirdetéseire válaszolok elhelyezkedésem céljából. Van erre egy külön e-mail fiókom, ami egyfolytában üres. Pusztába kiáltott szó. A magyar ugaron kelemenannák táncolnak. A rádióból ömlik a fantomhazugság. A tévéből fantomemberek fantomműsorai sorjáznak. Nem hallgatom, nem nézem.  

Mintha egyedül lennék az országban. Pedig ezzel az érzéssel biztosan nem vagyok egyedül. Néha körülnézek: hova kerültem? A kivándorláson túl vagyok. Visszajöttem, hátha.

Időközben ez a hátha hiába lett. Senki nem szól senkihez érdemben. Sivár, kiürült táj minden ember. Napi céljaink a megélhetésen kívül kimerülnek a facebook-lájkok hajszolásában, pedig egy személyes baráti szó odaverne ezer lájkot is.

Tüntetünk, tüntetünk tömegarcúan. Valamit mindig el akarunk tüntetni. A teremtésre kellene végre hangsúlyt helyezni. Önmagunkat megvalósítani. Jó közösségeket, kapcsolatokat ápolni egymással.

Fantomország egy önbecsülés nélküli hely. Ebből kifolyólag senki nem becsüli a másikat, mert magát sem becsülte soha. Nem becsülnek meg a munkaadók, mert nem becsüljük meg magunkat. Pedig így volna becsületes hely ez, a senki földje, amelynél még a Holdon is nagyobb, igazabb élet zajlik.

Rajtunk múlik, mi alakítjuk ki, magunkból. Persze, amilyenné válunk, olyanná válik az ország is.

Fantomország jelenleg fantomokból áll, ahol fantomdiktatúrával táplálkozik egy fantomkormány. Én is fantom vagyok és ez egy fantombejegyzés a fantomáruházban. De én már TUDOM, hogy mi vagyok. Ettől kezdve pedig tudatos fantom. De amint az őrült rádöbben, hogy őrült, egyszerűen megszűnik az lenni. A fantommal is ez a helyzet.

A Márta dalát lájkolók körének üzenem, hogy ne csak (zenét) hallgassatok, hanem „kezdjetek el élni”, vegyünk tudomást egymásról, jöjjünk össze hetente. Alkossunk tudatos társadalmat, tudatos egyénekből, hisz jelenleg egy ostoba polip nyálkás csápjainak ideges, öntudatlan rángatózásai vagyunk.

Sem jobbra, sem balra nem érdemes kacsintgatni, hanem leginkább mélyen befelé. Mert ott lakik a magyar. És ott van a megoldás is.

 

 

Meddig

mennyi erőm van még

egyedül kávézni reggel

szembenézni magammal

ahogyan senki sem mer

vajon leszek-e még jó

átölelni a múzsát

tudni hogy haza vár engem

mikor járom az őrület útját

talán messze van még a túlpart

amikor sötétbe zár

és atomként fog fel a kozmosz

de a mutató tovább jár

mennyi van még bennem

tűrni és oldani sorsom

ha a világon kint rekedtem

pedig benne lenne dolgom

vajon hány percem van még

csókjaim elhelyezni

az élet meztelen testén

és lenni tovább, csak lenni?

A spontán beszélő közlekedési lámpa

Körülbelül két hete lettem rá figyelmes. Az első megszólalása valamikor, talán egy átlagos keddi napon, az átlagos érzéseim között, olyan este tíz után történt. A házunk mellett helyezkedik el. Épp háttal ültem neki, szemben a laptopommal. A macska felpattant, kinézett az ablakon, nyújtogatta a nyakát, de nem látott semmit. Én is kinéztem: vajon kinek van hangosbemondós közlendője akkor, amikor a lakótelep lefekvéshez készülődik? Füleltem, az a valami elmondta még egyszer. Ennyit hallottam:
- Jelzőlámpa, zöld a lámpa.
Na, ez se normális, gondoltam, és megnyugtattam a macskát, hogy: látod, Kincsem, ilyeneket is találnak már ki, nem kell tőle félned, majd megszokod.
Lefeküdtem, és arra jutottam, hogy bizonyosan van rajta egy gomb, amit, tekintettel arra, hogy a környékünkön sok, vakokat támogató intézet működik, a látássérült ember megnyomhat, és akkor szépen, biztonságban átkelhet a túloldalra, amint hallja a hangot.
Ez a magyarázat kellőképpen megnyugtatott. El is felejtettem a dolgot. Olyan három nap múlva ismét itt ülök a monitor előtt, háttal az utcának, amikor hallom:
- Jelzőlámpa, zöld a lámpa.
Sehol egy vak, de még átkelő ember sem. Biztosan későn értem oda, nyugtáztam. Majd legközelebb, ha kint járok, megkeresem a gombot. Körülbelül ötször mentem el mellette, elfelejtettem megvizsgálni, csak akkor jutott eszembe, amikor változatos időközönként megszólalt:
- Jelzőlámpa, zöld a lámpa.
Ekkor már idegesített. Körülbelül úgy hangzik, mint régen a zsiguliból dinnyét áruló romák szlogenje:
- Görögdinnye, piros dinnye.
Igaz, egy jelzőlámpát senki nem fog megvenni, sem eladni.
Múltkor, szállok le a troliról, büszkén verem a mellem, mert eszemben van, hogy most aztán megvizsgálom a dögöt és megtalálom rajta a vakok gombját.
Már-már eltelve a rám váró sikerélménytől lépek oda hozzá közel, nézegetem jobbról-balról, lent is fent is, de csalódnom kell: ezen egy árva plusz gomb sincsen, csak a szokásos zöldre váltó funkció, amit régóta örömmel használok ki, és hatalmasnak érzem magamat, amikor diktatorikusan megállíthatom a forgalmat, hogy átkeljek az úttesten, csak én, egyedül én. Gondolom, rajtam kívül még sokaknak nyújt fellépési lehetőséget ez az egy perc, itt a fakótelepen, kinek, mennyi, nyugdíjasnak három. Mert nem mindegy, hogyan tartod a fejedet, miközben lépkedsz, hiszen minimum két autóból rád szegeződik nézőid tekintete. Nem mindegy továbbá a járásod lejtése, a hátad, hogy kihúzzad, stb.
Na, aznap sem lettem okosabb. Lemondtam az ügyről, folytattam szokásos tevékenységeimet, írtam a regényt, elmentem fürödni, de a kádban ismét eszembe jutott:
Talán lát ez a lámpa. Vakfelismerő kamerával rendelkezik. Ki kellene mennem, csukott szemmel, tapogatva. Azt akarom, hogy nekem is megszólaljon!
És duzzogva kenegettem magamon a tusfürdőt. Különben sem volt jó napom. Mindenféle hülye dolog. Triviális faszság. Mint például az, hogy nincs egy forintom sem. A régi eurók meg már rég lecsúsztak a torkomon. Hogy nem találok munkát. Hogy szerelmes vagyok-e. És lehet-e ebből bármi érdemleges, vagy ismét érzelmi kaszkadőrmutatvány az egész? Vagy mégcsak érzelmi sem. Akkor meg minek? Csak, mert. Ki tudja. Nem kell olyan komolyan venni a dolgokat. Ez a kurva regény is, amit írok! Folyton szembe kell néznem a hétköznapiaknál keményebb dolgokkal. Be szeretném fejezni végre a múltamat. De nem megy. Újra és újra neki rugaszkodom, és kételkedem. Szabad-e ezt megírnom? Meg tudom-e írni? Mire jó ez az egész? Mire vagyok jó? Mi a jó?
Majd kijöttem a fürdőből, szétgőzölt aggyal, gondoltam, jót tenne egy meditáció, mert így nem lehet haladni, ki kell üresednem.
Beleültem a fotelbe, füstölőt gyújtottam, majd lehunytam a szemem és elkezdtem számolni tíztől visszafelé, így-úgy, ahogy ezt szoktam. Kényelmesen ülök, lassul a pulzus, mélyül a lélegzet, amikor kisvártatva egy lámpaarcú oszlop bekopog az ablakon és figyelmeztet:
- Most már leléphet az útra.

Szenvedély és az utazás

A következő írás 17 éves koromban készült, egy vidéki falu napfényes teraszán, még írógéppel.

Szenvedély elindult. Négyesfogat húzta kocsiját. Elől két legerősebb lova: a Vágy és a Kíváncsiság, mögöttük: a Lelkesedés és az Izgalom. Szenvedély kocsis és utas is volt egyben. Elindult tehát, hogy felfedezze a világot.
Körülötte éjszaka és lángok.
Robog a fogat.
Senki sem látja már, a felvert por mindenkit megvakít. Szenvedély áthajt oda, ahova kívülről lehetetlen bepislantani.

Reggel bontja batyuját. Kigurítja belőle a Napot, s néhány bárányfelhőt, majd kékre festi a hátteret.
Szenvedély leveszi az orrát és a levegőbe hajítja.
"Szippants, kicsi orr, és hozd el nyálkahártyáidon a Mindenség illatát!"
A Reggel jön és letépi Szenvedély szeméről a bőrt, hogy az még tisztábban lásson. Szenvedély szereti. Mert dinamikus, friss, bűntelen, tiszta és reményteljes. Mert még tartogat, kecsegtet, hívogat, nincs túl a napi hazugságokon, tévedéseken. Szenvedély ideálja ő.

Hattyúk szeretkeznek a vízzel. Csőrüket beledugják, szárnyaikkal ölelik. Szenvedély a szemükbe próbál nézni, lábait hullámok simogatják vadul, pajkosan. Háta mögé oson a szél, mint izgatott szerető, hajába kap, a nadrágját fogdossa. Szenvedély a természet szimfonikus zenekarát hallgatja és egyesül vele. A Balatonpart még nem zajos olajosbőrű strandolóktól, még a Magány uralja.
És a Magány szép. Térdig érő, barna kabátja van, haja a szemébe lóg, csapzott, arca szikkadt, józan. Egy padon ül, kéziratokat válogat, majd mereven maga elé bámulva ír.
Szenvedély int neki, a Magány észre sem veszi. Nem baj.

Minden zenénél eredetibb a vadludak érkezésének ünnepe, a fűzfák suhogó kórusa, a víz csacsogása, a habjai alatti pletykavilággal.
"A Természet a mi anyánk, s mint tehetetlen, de boldog magzatok fekszünk a méhében: a Földön. Azaz csak feküdnénk. Mert milyen méh az, ahol a tápcsatorna fémből van és térfogatnövelővel cseperedünk? A magzat-tévé pocsék adásairól nem is beszélve. Egy járvány sújtja Anyánkat, az IPAR. Azaz: Intelligensen Pusztító Anyagyilkossági Rohamosztály. A magzat minduntalan születni akar, kiszületni a testből, hogy hatalmasabb legyen nála, majd megrugdalja. Visszavágyódása is üzlet: a turizmus, amely vámokat szed. Akinek nincsen pénze, ne is álmodjon."

Ennek ellenére Szenvedély mindig utazik.
Magában utazik.
Ahol nincsenek határok, nem kell útlevél, és nincsenek vámok. Mindenki azt hoz be és azt visz ki, amit akar. Szenvedély hol isztambuli kofák között sétálgat, utcai muzsikusok felé pöccintve egy érmét, hol piramisok lábát csókolgatja, s így tovább.
Szabad a lelke, s beéri ezzel, hiszen nagyon tehetséges alkalmazottja van:
A Képzelet.

Örökké tovább

Az a lakás. A kilincs azon az ajtón. A kéz a kilincsen. Az enyém. Lábam már a felkunkorodott szélű bejárati szőnyegen. A mozdulat, a léleksodrás, ami hozzád, be a lakásba vezetett. Olyan meleg volt a lakás és tél. Ledobtam a kabátom, kihúztam a rózsát a hátam mögül. A kilincs után a derekadban elakadtam. Elakadtam, és nem tudtam, megállítsam-e itt az időt, vagy beljebb lépjek, leüljek konyhádban, rákönyököljek a tányéralátétre, miközben az asztal közepén lévő lila hamutálat közelebb húzom. Engedjem-e, hogy Sangriával kínálj, és végtelenül a szemembe nézz? Te fürdőköntösödből rántottad elő az érveket. A falhoz simultál, tudtam, perceken belül döntenem kell. Olyan meleg volt és tél. Gondolkodtam: fájjon-e ez, amikor véget ér? Legyen-e valami, ami véget érhet? Mosolyogtál, és nagyon lila volt a hajad. Mögém álltál, melleid közrefogták a tarkómat, szétnyílt a köntösöd. Friss illatodat, vizes bőröd érintését jól ismertem. Cigarettáztam. Vajon akarom-e, amit tudtam; a szoba falairól olvasva le láthatatlan írásjeleidet, titkaidat. Akarom-e azt is megélni, amikor elmúlsz bennem? Vagy állítsam meg az időt, és haljak meg abban a percben, mikor az ágy másik sarkából nyújtózol durcás arcom felé kérlelő szemeddel? Tudod, tudod, tudod. Mindenfelé elvittelek, magammal hordtalak, mint feladatlan levelet. Tartogattalak, gyűrögettelek. A parkban Rimbaud Részeg hajóját olvastam fel neked, miközben hétvégi családok fociztak, kiskölyköket instruáltak fiatal anyukák. Tudod, tudod, tudod. Most meleg van nálad és tél. A lakásba soha többé nem megyek. Rettegek tőle. A rózsaárus asszonyoktól is megrémülök. Elkerülöm a lakásokat. Elkerülöm a kilincseket. Elkerülöm magam, elkerüllek téged. Olyan meleg volt és tél. Te fogtad elől a fenyőfát, én a törzsét. Húsvétkor lementünk fűért. A tojások alá, amihez te keverted össze a tojásfestéket. Olasz étterem, eperbor. Rettegés. Megállíthattam volna az időt akkor is, amikor elrejtetted a szerelmes cetlit a táskámban, és a munkahelyemen találtam rá. A rúzzsal megrajzolt szív a tükrön összetörhetett volna. Tudod, tudod, tudod. Azóta is várok a korai buszra, államat szövetkabátba mélyesztve, szuszogsz a hónom alatt, és viszlek örökké tovább. Milyen meleg volt és tél.
A falhoz simulsz. Köntösöd kioldódik. Férjed a konyhaasztalon könyököl, két gyermek játszik a karácsonyfa alatt. Nem állítottam meg az időt.

" Ha ez az ország nem bécsiszelet volna tatárszószban..." (Ady)

Egy mostanában olvasott Ady-tanulmánygyűjteményből idéznék mára egy-két szösszenetet arról, hogy mi is áll a versek megértésének hátterében, messze nem a teljesség igényével, csak fel-felvetve egy-egy eszmefuttatást Babitstól:
(A könyv: Ady Endre: A Komp-ország poétája, Nap Kiadó, 2005, In Memoriam sorozat)

"Aki valamely költőt legmélyében megérteni akar, annak elsősorban a nyelvét kell tanulmányoznia. Kétszeresen így van ez a vérbeli szimbolistánál. A szimbolizmus gyökerén a fantázia van, a fantázia pedig nem egyéb, mint a költői nyelv. A szavak egymásutánja a képzetek egymásutánjának felel meg, s ez, mondom, nem egyéb, mint az asszociáció: a fantázia. A nyelv tanulmányával meg lehet állapítani az asszociáció alaptermészetét, azt, ami benne öröklött és tanult; tetten érni első merészségeit s fokozatos bátorodását; kinyomozni az érdeklődés és megfigyelés sajátosságait: az olvasmányok és látványok hatását a fantáziára. Titkos összefüggéseket lehet felfedezni, furcsa visszatérését képzetkapcsolásoknak, melyek a fantázia fejlődését vagy változatlanságát, egyszóval a költői alkotás lélektani kulisszáit illusztrálják."

Egy másik részből:

"Ha Adyban valamit nem értünk, annak nem az az oka, hogy a költő értelmetlen hagyta. Az értelmetlenség nem a kevésből, hanem a sokból származik. Nehezen érthető a költő gondolata, nem mintha nem gondolta volna el vagy fejezte volna ki elég dúsan, pontosan és szigorúan, hanem mivel nagyon is dúsan gondolta el, s nagyon is tömött pontossággal fejezte ki. Nem az ő magyarsága a hanyag, hanem a mi magyarul tudásunk a kevés. A költő nagyon is jól tud magyarul ahhoz, hogy ma Pesten jól megértsék."

(Babits Mihály: Tanulmány Adyról, Nyugat, 1920)

Végezetül:

"A verseinket nem olvassák, nem látják, s ha látják, nem értik, s ha megértik, jaj nekünk, mert akkor nem értették meg még csak igazán."

(Ady Endre: A magyar Pimodan, Nyugat, 2. szám, 1908. január 16.)

Péntek

megdöbbentő péntek ez
szürke utcasarkon
világít egy közteres

a kávégépek napja
latte-színű reggel
a dugóban ragadva

és az irodai kép:
key account manager
szidja titkon ügyfelét

nyomott, fáradt péntek ez
minden arra sarkall
hogy shoppingolj, költekezz

antikváriumba menj
vagy csak rezignáltan
nézegess a négyesen

ahol öregasszonyok
hipszterek és hippik
mélabúja rád csorog

talán kisüt még a Nap
ha nem, akkor Tuniszba
photoshoppold át magad

Antinosztalgia

Ennél távolabb nem is lehetnél tőlem.
Mégis, tegnap éjjel megint rám rontottál.
Már délután elkezdted a kopogást a monitoron.
Olyan közelinek érzékeltem jól ismert gesztusaid,
mintha még élnél.
De nem élsz.
Nem élhetsz!
Már százszor megöltelek!
Elengedtelek, megbocsátottalak, feldolgoztalak.
Haragod, undorító viselkedésed tart még itt bennem.
Nem akarok semmit sem folytatni. Gondolni sem rád.
Csak idegesítesz. Manipulálsz.
Nem akarlak bántani. Szeretni akarlak magamban,
és örökre bekussolni az ügyről.
Különben meg - semmi közöd hozzám.
Tudjuk, amit tudunk, meglett, ami kellett.
Engedj, engedj, engedj.
Lemondtam arról a városról.
Te se gyere ide.
De ezt a köztünk feszülő dolgot. Ezt igazán jóvá tehetnéd
azzal, hogy történetesen félreteszed az egódat.
És békében éljük külön ihletett napjainkat.
Nem óhajtok elfojtott bűntudatod lenni.
Nem akarok késői belátásod sem lenni.
Nem, rám ne gondolj, amikor utolsót
nyikkansz a porban, mert valaki, esetleg te magad
helyreállítja a világ rendjét azzal, hogy
fizikailag megszüntet.
Nem akarok beállni a többi áldozatod sorába.
Egyszerűen nem akarlak ismerni.
Nem akarok közös ismerősöket sem.
Múltkor is belebotlottam egybe.
Majdnem lehánytam.
Nem, nem, nem.
Nem akarok úgy verset írni, hogy eszembe juss,
jé, ez neked biztosan tetszene. Nem kell az a cinkos mosolyod
a boroshordó mellől. Nem kell a tudat, hogy
mindent tudok.
Vannak dolgok, amiket nem érdemeltem meg.
De te imádod a szadistát játszani.
Akkor is, ha senki sem élvezi, még te sem.
Szűnj meg emberhez méltón.
Ne, ne legyél teliholdkor velem.
Soha többé. Engedd nélküled élvezni.
Így már nem lehet enyém ez se. Elvetted.
Bárcsak lenne szívem kihajítani a könyveidet.
De könyvet elvből sem dobok ki, adok el, vagy tovább.
A művészeted különben sem tehet arról,
amilyen ember vagy.
Mit szeretek benned? Mégis mit?

Engedj felejtenem.

Köszöntő

Kedves Olvasóim!

Örömmel köszöntelek benneteket megújult blogomon, ahol nyomon követhetitek egy-egy bejegyzésben a bennem és a velem történteket. Remélem, segítségetekre lesznek a szösszenetek, megállásra késztetnek, vagy épp az előre haladás lendületét adják meg. Nagy gratuláció régi és új kedvelőimnek, akik bátran szembesülnek olykor nyers vagy akasztófára való költészetemmel, és még némi sajátos humort is felfedeznek a soraim között. Groteszk, abszurd, helyenként absztrakt kísérleteim, rímes, kötött, kötetlen, rímtelen, szikár vagy agyonelesdézett írásaim őszinte szeretettel várják megosztásaitokat, és a hozzászólásokat.

Annyit elmondhatok, sok újdonság készülődik, rengeteg a munka, lassan kamillateás szemborogatással kell lefeküdnöm, annyi órában szemezek a monitorral és a könyvek, olvasnivalók hasábjaival.
Jól esne egy sör. :)

Hamarosan arra is sor kerül!
A várható eseményekről, megjelenésekről, valóságSOKKról időben elhelyezem a plakátokat a képernyőiteken.

Addig is kellemes (a)lapozgatást.

Üdvözlettel:

Eve A.

A gyönyör

 

Ha kiéled, kialszik.

Ha nem éled, feléled.

 

Akkor meg mi a francra jó???

 

 

Ikszedik nonszensz

 

A csöndben lévő hangok a legtisztábbak, mert belőled jönnek.

A zajban lévő csendek a legtisztábbak, mert belőled jönnek.

Van, aki a csendtől menekül, van, aki a zajtól.

Pedig mindkettőben ott vagy TE. Tanulj meg hallani és hallgatni.

 

 

 

Reményik Sándor: Mikor ünnepet ül...

Mikor ünnepet ül
Lelkedben az öröm, vagy fájdalom,
- Lehet gyászünnep is -
Akit nagyon szeretsz,
Akkor hozzá mehetsz,
Jaj, csak ne menj szürke hétköznapon!

Akit szeretsz, annak
Egész lelket áldozz,
Jaj, csak vele gyakran ne találkozz!

Akit nagyon szeretsz:
Ne kívánd a házikódba társul,
Örvendj, ha a lelked vadvirágos,
Messze síkján néha hozzád társul.
Örvendj, mikor járhatsz
Bársony-puha karján
Erdők muzsikáló, suttogó avarján.
Vagy ha hegytetőkön,
Meredélyek felett
Vigyázva, szelíd kézzel átvezet.

Akit nagyon szeretsz:
Völgyben ne lakozzál,
Hegyen találkozzál
Ott társalogj Vele,
Társalgásod imádkozás legyen,
Fénnyel, árnnyal, végtelennel tele.

Akit nagyon szeretsz,
Soha meg ne csókold, ne öleld meg,
Áhítattal csak a kezét fogd meg.

Akit nagyon szeretsz:
Közted s közte, mint egy tündérfátyol,
Lebegjen a távol.

Mint egy fényes, hűvös tündérfátyol,
S hogy balgán letépjed,
Őrizzen az Isten attól téged!

Ami el nem kophat
Forró közelségbe',
Hosszú megszokásba,
Akárminek hívják:
Annak az érzésnek örök a zománca.

Városi transz

zötyögök a bkv-val
ereimben két kávéval
mindenki metróarcot vág
töredezett a világ

lábak alatt reklámszatyrok
fejek felett plakát vackok
lelkekben a hirdetések

"önmagamat keresem"

a biztonsági sávon állok
csodára talán ha várok
megszólal a nő a dobozból

"kérjük hagyja el a bolygót"

átszállok a szellemi síkra
visszhangzik a Bhagavad Gita
a mozgólépcsők kisimulnak
kacsintok egy kisfiúnak

Rögtönzött nyári kép

bogrács riszál a kertben
darázsderék ring a karomban
kandúr dorombol térdem előtt

egy rigó szárnya rándul a bokron
szívcsakrám virágcsokor
aurám táncra perdül

sírkamrám februárja
régóta összetörve már
vörösre fürdet a bor

szerelmem vérarcú nyár
árnyékod sikátorában
napsugár vibrál

Pánikroham

Gyolcsba tekert testemet kicsomagolja a vágy
s balzsamos ujjperceimmel ajtót nyitok.
Felhorkant csendjéből minden tárgy,
tűsarkon táncol a féltett titok.

Kopog a parketten megannyi múzsa,
meghalt vagy kárhozott szeretők.
Hiába nyeled a bocsánat ostyát,
torkodban eltörik a halleluja.

Csak tiporsz, mint skarabeuszokon, az emlékeken,
mik bőröd alatt fúrnak utat
vagy mulatsz a tobzódó vendégeken,
mikor pezsgőt durrant a hangulat.

Medúza-mozgással hajtják feléd vizenyős testüket
a meghalt vagy kárhozott szeretők.
Hiába húzod be balzsamos ujjperceid,
csak jönnek tovább, mint síneken a süket.

Felhorkant csendjéből a csap,
csöpögni kezd minden elzárt pillanat,
omlásnak indul a lét, s a hulló vakolat
sarokból sír. Az elmúlás mulat.

Szúnyog vakarja hátát, dézsmálja éjszakámat,
mint meghalt, vagy kárhozott szeretők.
Magány korbácsol, kéjkovács hevít,
versem feszítem pajzsként a szívhalálnak.

De semmi sem segít.